Sokszor ekézem Magyarországot, mert szeretem, és nem vagyok vele elégedett. A hülye szabályozásokat át tudjuk venni a nyugatiaktól, de a vállalati vagy közlekedési kultúrát nem, a fizetések szintjéről nem is beszélve. És a humort se.

Na persze nem a németek legendás humorára gondolok, hanem a britekére. Mindig irigykedve nézem a sitcomjaikat, amik nagyságrendekkel múlják felül a hazai termékeket. Minden téren. Boldogultabb időkben, amikor Gálvölgyi még kisebb ripacs volt, két paródia között ő se tudott jobbat kitalálni, mint Benny Hill imitációkat, pedig ő szerintem eléggé az angol humor alja, inkább varieté, mint komédia.

Mi van ennek a nemzetnek a humorában, ami ennyire a többieké fölé helyezi? Emberközeli, mégis intellektuális. A magyarázat szerintem az egyetemi oktatásban keresendő, ugyanis a világon befutott brit színészek-zenészek többsége diplomásként kezdte a szórakoztatóiparban. Ez nagyon is meghatározza a végeredményt, még akkor is, ha a konkrét poénok nem Kantról vagy éppen Bertrand Russelről szólnak. Megint Gálvölgyit tekintve, az ő humora egy állandó kispolgári szemszögből csordogál, ami gyanúsnak, kifigurázandónak tekint mindent, ami nem lókolbász. És mindezt annyira túljátszva adja elő, hogy valójában kínos önparódiát látunk.

A magyarországi stand-upnál is megfigyelhető a műfaji romlás, mire ide elér ez a típusú szórakoztatás, fokhagymaszagú lesz és fárasztó. Bár a humoros monológ külsőségeiben rögtönzött, valójában rá kell készülni, mert nagyon kevés ember szórakoztató csak úgy alapból. A műfaj hazai előfutárának Hofit tartják, bár ő keverte a bohózat díszletét és a monológot, valójában egyszemélyes színpadi jeleneteket láttunk vele, több szakaszra bontva. (Gálvölgyi kispolgáriságát valószínűleg az általa köztudottan tisztelt Hofitól leste el, csakhogy Hofi melós közegből jött, tőle hiteles volt ez a póz. Ráadásul Hofi saját képzetlenségén a tehetségével messze túllépett, remek asszociációs készsége volt, az analitikus szemléletet pedig felszedte útközben.) Szóval Hofi csak fél standuposnak számítható, de kétségtelen, hogy Magyarországon először egyedül ő tudott egyórás műsorokat kitölteni a saját szövegével. Fábry Sándor már közelebb állna a standuphoz, ő viszont fiatalkori élményeit meséli stilárisan túlcirkalmazva, amivel megint csak különbözik a műfaj angolszász képviselőitől.

Sándor Györgyöt tekinthetnénk még magyar ősstanduposnak saját estjeivel, asszociatív szójátékaival, irodalomban, filozófiában gazdag műsoraival sajnos csak egy szűk réteget fogott meg, túl művelt, túl elvont stílusú volt a közönségnek. Utódja nem lesz, annyira egyedi. Nagy Bandó Andrással gondolatiságukban, stílusukban nagyon közel állnak egymáshoz, utóbbi talán egy kicsit köznapibb közelítéssel lépett fel, ezért is lett valamivel népszerűbb.

Nézzük meg, kik a nagy, elismert angolszász standuposok. Elsőként hoznám George Carlint, aki vagy 40 éven keresztül lépett fel műsoraival, 2-4 évente írt újat. A mindenkori USA társadalmát és vezetését bíráló szövegei keserűek, kiábrándultak, agresszíven gúnyolt mindent, ami fellengzős, ostoba, babonás, a gondolkodó emberhez méltatlan. Műsoraiban gyakran kitért a drogokra és az alkoholra, melyeknek ő is aktív használója volt, de ezek a szövegek ritkán élménybeszámoló-jellegűek, inkább a társadalmi hatásokról van szó. Carlin könnyedebb témája az embereket összekötő apróságok taglalása, mint amikor ránézünk az óránkra, és mégsem tudjuk azonnal megmondani, mennyi az idő.

Másik kedvencem Eddie Izzard, megjelenésében jóval excentrikusabb a mindig feketébe öltözött Carlinnál, ugyanis Izzard transzvesztita, szóval általában női ruhában lép fel. Az ő szövegei sokkal játékosabbak, általában a történelemből vagy a saját életéből emel ki érdekességeket, amiket nagy átéléssel ad elő fiktív ember- vagy állatszereplőket megszemlyesítve. Műsorai egy része borzasztóan humoros pantomim, mint az utasszállítón utazó feketerigó, vagy a Noé bárkáján hajónaplót vezető óriás tintahal. Carlinhoz hasonlóan gyakran viccelődik a valláson, de míg az előbbi harcosan megy neki a hívő emberek babonás elképzeléseinek, Izzard inkább a Bibliában szereplő ellentmondásokra hívja fel a figyelmet.

Egy angol sitcom, a Black Books kapcsán ismertem meg a másik két példámat.

Bill Bailey egy középkorú, dülledt szemű pasas, feje tetején kopasz, hátul viszont hosszúra növesztett hajat hord. Az műsoraiban a zene dominál, maga képzett zenész, stílusparódiákat ad elő, de főleg a zenében rejlő szórakoztató elemeket mutatja meg. Egyik egész estés műsorában a szimfonikus zenekar hangszereit mutatja be vicces példákon, filmzenéket játszanak, és előadják a Tell Vilmos nyitányának egy groteszk, gunyoros hangszerelését.

Végül nézzük Dylan Morant, a Black Books főszereplőjét. Egy fiatal, laza ír fickóról van szó, többnyire a párkapcsolati nehézségekről beszél, az emberek közötti megnehezült interakciókról kissé kiábrándult szemszögből, összeszedetlen, szürrealisztikus megközelítésben, gyakori indulatos kitörésekkel. A külseje sokat tesz hozzá az előadáshoz, kócos haja, gyermeteg mosolya szintén valószerűtlenné teszi ezt az alakot. A sorozatban egyébként egy iszákos könyvesbolt-tulajdonos, szétesett figurája a színpadon is azt a benyomást kelti, mintha egy kicsit be lenne rúgva (bort is fogyaszt a színpadon, de valójában nem részeg).

A felsorolt 4 emberben közös, hogy műsoraikban gyakran bírálják a társadalmi berendezkedés visszásságait, a modern élet logikátlanságát, olykor a politika emberektől elidegenedett intézkedéseit. 2-3 évente írnak új műsort, addig a meglévővel lépnek fel.

És miben különbözik az általuk művelt stílus a hazai stand-uptól? Nyilvánvalóan nem lehet ugyanazt elvárni egy másik kultúra szórakoztatóitól, de a minőség hiánya nagyon is szembeötlő. A magyar fellépők saját szöveggel 10-15 percet (se) tudnak kitölteni. Ennek magyarázata lehetne, hogy a magyar piac jóval kisebb felvevő, ennyi standupos nem élne meg rajta 1-1 órás műsorral, ezért is álltak össze heti egy műsorra. Ami szerintem túl gyakori, nem csoda, hogy a szereplők főleg villamos- és kocsmaélményeiket mesélik, egy hét alatt nemigen születnek maradandó gondolatok. A műsor szereplői sokkal inkább tűnnek haknicsapatnak, akik adás után egyenlő távolságra oszlanak Magyarország térképén, és mindenhol tudnak egy kicsit fellépni. A kevés tehetségből sok azért még piacképes.

Rendkívül gyakori a berúgás dicsérete, ami talán magyar műfaji sajátosság, de azt hiszem, a szórakoztatás alja, ennél lejjebb már csak a szarós poénok vannak. Nem az a baj, hogy ilyesmi is szerepel, ez nem újdonság a komédia műfajában. Arisztophanész vígjátékaiban is gyakran viccelődnek ilyesmin, csak ott az aktuális zsarnokot is kiosztották, nem légtelen poénkodás volt a műsor.

Mindenki rúgott már be, úgyhogy a közös élmény szinte kínálja magát. Sajnos a közönség nagyon jól veszi ezeket a poénokat. A magyar társadalmat minősíti, hogy ilyen olcsón lehet szórakoztatni.

A másik itthoni alaptéma a szülőföld bemutatása a jellegzetes helyi figurákkal, ami jó előadásmóddal még szórakoztató is lehet, de a heti megjelenés kissé csonkítja a vidéki alkoholisták élvezeti értékét.

Az előadásmód nagyon is fontos része a stand-upnak, itt megint kiütközik, hogy csak látszólag ad hoc műfajról van szó. Az említett angolszász humoristák mindegyike sajátos módon adja elő szövegeit, láthatóan kialakították a színpadi figurájukat. Erre Magyarországon a mondott 10-15 perces fellépési keretben nincs igazán lehetőség, marad a sztorizgató alapállás. Nyilván mindenki így kezdi, de ebben a stílusban megmaradni a későbbi szövegek színvonalát is korlátozza. Hogy mi a közönség igénye az előadásmódról, azt remekül példázza, hogy egy pár évvel ezelőtti humorbajnokságot egy olyan srác nyert meg, akinek (igazi vagy ál) figurája egy lomha gondolkodású, enyhén fogyatékos fiú volt, két mondata között olykor egy perc is eltelt. Kevéssé vicces szövegeihez még ez az akkor népszerűnek mutatkozó maszk sem volt elég, azóta humorban nem láthattuk, csak bankreklámban.

Az angolszász és a magyar stand-up közötti legszembeötlő különbség a társadalomkritika hiánya. Ez mintha elkerülné a magyar humoristák figyelmét, de azt gyanítom, hogy szándékosan nem foglalkoznak a témával, nehogy magukra haragítsák a talán nem olyan nagy közönséget. Súlyos hiba, hiszen a mai ember értékeinek jó részét a tömegmédiából veszi, és ha kellemetlen vonásaira még a legkönnyebb műfajban sem hívják fel a figyelmet, akkor ki fogja neki megmondani, hogy bunkónak, ostobának, felvágósnak lenni ciki?

A magyar stand-up a politikával is csínján bánik, ideológiai, gazdasági szempontok nem kerülnek szóba, külsőségek, személyi jellegzetességek gyakrabban (ez talán még Hofi hatása, mármint hogy a politikával azért foglalkozni kell), de csak annyira, hogy bármelyik nézethez tartozó ember mulathasson a műsoron. Ez egyrészről meredeken pc hozzáállás, a végsőkig kiegyensúlyozott, másrészt gyáva megfutamodás a véleménynyilvánítástól a népszerűség megőrzése érdekében.

A stand-up nemzedék körülbelül 6-8 éve nőtt fel Fábry Sándor segédletével, ami nagy előrelépés volt a humor Rádiókabarés egyeduralma óta, de sajnos mindegyikükön érződik Fábry hatása mondatfűzésben, szófordulatokban, hangsúlyokban. Ez érthető, de bántja a fülemet, annál is inkább, mert Fábryt egyre kevésbé találom viccesnek.

A sok negatívum után egyértelmű (majdnem egyedüli) tehetségként emelem ki Bödőcs Tibort, aki sok tekintetben közelíti a nyugati mintákat, talán tudtán kívül.

Jó érzékkel rájött, hogy ő a legnépszerűbb, ezért ritkábban is szerepel a tévében, és amennyire meg tudom ítélni, egy kicsit távol tartja magát a többi stand-upostól reklámfellépésekben, tévén kívüli műsorokban egyaránt. Az előadásmódja nagyon is szórakoztató, konkrét paródiákba szerencsére nem megy bele, a bemutatott figurák egy-egy jellemvonását nagyon életszerűen adja elő. Bár a társadalomkritika nála is hiányzik, halvány utalásokat tesz a mélyebb összefüggésekre, sajnos az ingerküszöböt ezzel alig-ali üti át. A vidékcsendélet műsorrésze messze a legszórakoztatóbb a kínálatból, főleg az előadásmód miatt. Idővel és a tucatstand-uptól való eltávolodással talán saját estje is lesz, a tehetségébe bőven beleférne.

A magyar stand-up egyelőre magyar mocsárban fetreng, a kimagasló tehetségek hiánya ellenére is tudna jobbat produkálni, ha túllépne kocsmai színvonalán. Ehhez viszont a közönségnek is követnie kell, ami nem megy bizonyos lemorzsolódás, közönségcsere nélkül, ezt a kockázatot a kereskedelmi tévé(k) aligha vállalják fel.

A bejegyzés trackback címe:

http://bemorgo.blog.hu/api/trackback/id/tr892427156

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

idelle · http://egymondatban.blog.hu/ 2010.11.09. 08:10:13

értelmiségi elitista fanyalgás. egy humor(osság) szempontjából valszeg száraz (ez persze csak feltételezés) bloggertől.

hiába, aki nem tudja, tanítja (vagy Magyarországon: pofázik róla)...

Hepciás 2010.11.15. 21:48:43

Nekem kimondottan tetszik. Alapos. összeszedett munka, gr, lájkoltam is. George Carlin szegény szerintem azóta már isten lenne, ha nem lett volna "élőben" annyira megveszekedett ateista.

Szerintem Kőhalmi jobb, mint Bödőcs, de nehéz erről a műfajról nem szubjektívan beszélni.

Amit viszont nem értek, lehet, hogy a posztíró kiokosít, miért nem veszik át a magyar standuposok az angolszászoktól a sziporkázást a szinonimák játékos mondókába fűzésére, holott erre a magyar nyelv is alkalmas?

Parmezanidész · http://bemorgo.blog.hu 2010.11.18. 17:17:19

@Hepciás: Kőhalmit én is szeretem, csak nem annyira :)

A kérdést nem értem.

Donfanyar 2012.07.25. 22:05:36

Ez messze nem elitista fanyalgás, de egy kicsit talán méltatlanul elhallgatja a magyar humor régebbi érdemeit. Hofi ugye mindent visz... Gálvölgyi sajnos már nem a régi, de ha jó passzban van akkor még mindig tud nagyot alkotni (nem a show-ra gondolok hanem a beszélgetős szitukra). Nagy Bandó is ott volt a szeren.
Az újabb generációból - az említetteken kívül - Hajós mondjuk csak másodállásban humorista, de az improvizációi néha fenomenálisak.

Másfelől viszont ha az angol nyelvű humorizálást nézzük, ne felejtsük el, hogy sokszor akkora a merítés, mint hazánkban. És ahhoz képest igencsak kevés a minőségi humorista - a többség megrekedt a kaki-pisi-dugás szinten, vagy ami még jellemzőbb, a niggerezésnél és a véget nem érő káromkodásnál. Ez Chris Rocknál és még 1-2 srácnál egy darabig elment, de jó 10 éve kifulladt. Szóval az "angol humor" sem az a kimeríthetetlen tárháza a kacagásnak...

Ja, Dylan Moran az isten, efelől semmi kétség :)