A legkevésbé sem érdekel a hegymászás, ugyanolyan unalmasnak és öncélúnak találom, mint a sportok többségét. Az sem nagyon szokott meghatni, ha valaki a saját halálának előbbre hozásáért aktívan küzd. És mégis megérintett Erőss Zsolt feltételezett halála.

Annak idején, amikor amputáltatta a lábát és erre rácuppant a média, egyetértettem a döntésével, vagy legalábbis értettem, hogy miért mondott le egy végtagjáról. Van valami magasztos abban, ha az ember szembeszegül a nehézségekkel, amiket elévet a sors, és végül keresztülviszi az akaratát. Azt hiszem, sok testi fogyatékkal élő, megcsonkított ember érezhette magát még többre képesnek Zsolt példája nyomán. Egy olyan világban, ahol féllábbal lehet hegyet mászni, és a féllábú futók leprázzák a lábnélkülieket, mert azok gyorsabbak a két műlábukkal, ott talán egy hétköznapi ember sem érzi magát annyira nyomorult ha elveszíti valamelyik tagját.

De Erőss Zsolt utolsó mászásának vége nem egy nagy életmű dicsőséges lezárása. Persze nem tudom, hogy a hegymászók hogyan látják az ilyesmit. Lehet, hogy hegyen meghalni az alpinista valhallába jutás egyetlen módja. De itt most nem beteljesülést láttunk, utolsó nagy küzdelmet. Hanem pusztán azt, hogy valaki elérte a saját végső korlátait, és nem akart szembesülni velük.

Felismerni, hogy valójában mire képes valaki, nem illik a mai trendekbe. Sőt, teljesen szembemegy a minden realitást nélkülöző poszt-new-age gondolattal, hogy mindig érdemes tovább küzdeni, semmi sem lehetetlen. A mai világ hurráoptimizmusa egy egyszerű céges szemléletből fújódott fel a pozitív életszemlélet óriáslufijává. Egy gazdagodásra éhes részvényesi csoportnak ugyanis nem lehet megmondani, hogy ennél nagyobb profitarányunk már nem lesz. Ez a mondat egy CEO-t minden nehézség nélkül kimozdítana a helyéről. A magánéletünkben viszont igenis vannak valós korlátok, amiket ledönteni képtelenség, és vagy csak nagyon ravaszul lehet őket megkerülni, vagy sehogy. Az átlagember ezt a problémát úgy oldja fel, hogy meg sem próbálja megtalálni a saját gátjait, a csalódásaiból emel közelebbieket. Van, aki felderíti magában az összes ilyen korlátot, és azokon belül boldogan csatangol tovább. És van, aki rájön, hogy előtte is vannak ledönthetetlen akadályok, csak nem hiszi el. És belehal.

Steve Irwin folyamatosan ugrabugrált az életveszélyes vadállatok között, végül csak szíven szúrta egy rája úszkálás közben. Szerencséje volt, hogy nem akkor bukott fel a saját végső korlátjában, amikor a még mászni sem tudó gyerekével a kezében sétálgatott a krokodilok között. Akkor talán kioltotta volna a bátorságnak és kiteljesedésnek álcázott öngyilkos őrültségek dicsfényét. Mert ezek veszélyes dolgok. Egy pasas Kanadában úgy döntött, együtt él majd a helyi grizlikkel. A medvék be is fogadták maguk közé. Végül megették. Egy másik ember oroszlánokkal költözött össze. Őt széttépték. Igen, az oroszlánok, mert a vadállatok nem szelídek, ösztönök irányítják őket, nem kognitív döntések. Viszont ez egy untrendi és kiábrándítóan valóságszagú gondolat. Akárcsak az, hogy ha egy halálzóna nevű helyről nem valószínű, hogy ki tudok jönni (és a nevéből ez sejthető), akkor be sem megyek.

Úgyhogy a pátoszt meg lehet takarítani ezekben az esetekben. Aki szerette, sirassa el, de ne állítsa senki az ilyen embereket mások elé példaképként. Az az erő, ami ahhoz kellett, hogy lemondjon egy testrészéről, most mind kárbaveszett kihasználatlanul. A halála valószínűleg számos formában lesz dicsőítva különösen olyan médiafajtákban, amiket a magányos, jól kereső férfiak fogyasztanak. Ez a fajta halál ott mutat jól, ahol csak a magad számára veszthetsz. Ha már másoktól is elveszel valamit, akkor nem olyan cool fejjel menni a falnak.

Erőss gyerekei valószínűleg sikeres hegymászók lesznek, akik majd időben meg tudnak állni, de ezt a nem túl bonyolult tudást élőben is megkaphatták volna az apjuktól. Mondjuk abban a mesében, ami arról szól, hogy Zsolt
végül hogyan nem ment fel arra a csúcsra, hogy később helytállhasson apaként is.

A bejegyzés trackback címe:

http://bemorgo.blog.hu/api/trackback/id/tr205315337

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Érdem-e túlélni a halálzónát? 2013.05.24. 11:08:01

Erőss Zsolt és Kiss Péter, a Kancsendzönga-expedíció két csúcsmászója ereszkedés közben, 8000 méteres magasságban eltűnt, írta az index/SportGéza. Ami személyes tragédia mindkét hegymászó számára. Csak teljesen felesleges. A 8000 méter feletti magass...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Punxsutawney Mormota 2013.05.24. 09:00:48

Szívemből szólt ez a poszt.