Divatja van a szubjektív visszaemlékezéseknek. Mit mesélt a nagyi vagy a papa ’56-ról. És a nagyipapa mindig olyat mesél, ami pontosan illik a gondolati fősodorba. Az 1956-os forradalom megítélésében még soha, sehol nem alakult ki olyan konszenzus, mint a visszarévedő szülők és nagyszülők között!

 Nem pusztán annyi történik, hogy minden huszonkettedikén éjfélkor visszamásznak a sírgödörből a kedves tántik, és csontujjukat meglengetik a literátus utódok orra előtt – Emlékezz, kisfiam, ama történelmi pillanatra, melynek a papóca akkor még élő tanúja leendett! A szerzői utódok maguk hantolják ki a csontokat, és úgy drótozzák őket össze, ahogy nekik tetszik.

 Az igazi történelemhamisítás nehéz műfaj – adatokat, számokat kell gyurmázni, amíg úgy össze nem kuszálódik minden információ, hogy abban feltűnésmentesen elfér néhány fontos csúsztatás és hazugság. Ehhez képest egy családi legendatöredéket csak le kell gépelni.

kossuth_cimer copy2.jpg

 

Nevezhetjük ezt hangulathekkelésnek. Mert ez a lényeg. ’56 közmegítélését olyan érzületekkel feltölteni, amelyekkel alá lehet alapozni a „hivatalos” vagy méginkább a politikai és médiaértelmiség konszenzusos ’56-képét. Annak ugyanis kevés köze van a valósághoz.

 A XX. század magyar történelmének elénk tárt képét a rendszerváltás óta fertőzi a Kádár-kor relatív veszteseinek sirámszemlélete. A konzervatív szemlélethez húzó exkis- és exnagypolgárság (plusz a kettő metszetében lebegő értelmiség) nehezményezte a számukra kedvezőtlen fordulatokat. Az írásban kontárkodók között viszont ez a három csoport messze felülreprezentált volt, és még ma is az. Ezek a vélemények élték túl a balos rendszereket, és törtek a felszínre a rendszerváltással. Ma már jobbára az utódok családi tudatalattijából fröcsögnek elő ezek az ócska, régi emlékek, amiket főleg az eredeti mesélő atyai tekintélye validál, részben pedig a politikai érdek.

 A nagypapát, aki falusi tanítóként még patás ruszkikat mesélt a kisdiákoknak, kevéssé értékelték a szovjet megszállók. Gabi bácsinak be kellett adnia a kilenc és fél hold földjét a közösbe. Edömér zsebóráját elvették az oroszok, és még dolgoznia is el kellett menni, mert a tánc- és illemtanoktatás a háború után gyengélkedett… úgyhogy egyszerűen muszáj volt agyonlövetni a pártházból feltett kézzel előmerészkedő titkárnőket és tisztifőiskolásokat.

 1956 vérengzéseinek nem volt hősi jellege. Legpozitívabban is csak öngyilkos szembenállásként lehet értelmezni. A legreálisabban pedig úgy, hogy a megélhetés margójára szorított elkeseredettség akart visszaütni, ebben pedig az utca mocskában talált társra. Az egyetemistákat hagyjuk, zömük legfeljebb bohóckodott a fegyverekkel, csajozott egy kicsit a dobtárassal, aztán hazament anyucihoz.

 Egy létszínvonallal lejjebb került parasztok – magukat becsapottnak érző munkások – kisértelmiségiek – nyomdászok – kispályás bűnözők – kurvák… ők voltak a pesti srácok. Persze a régi hadsereg kigolyózott tagjai közéjük álltak. Egy-két magát idealistának képzelő orvos, mérnök úgyszintén. Mindebben semmi dicsőséges nincs.

 Nem is velük példálóznak azok,

akik először megalkották ’56 álglóriáját (a megszállókkal szembeni gyűlölet és ellenállás érzésére építve),

aztán jobboldali felkelésként és a Horthy-rendszer restaurációs kísérleteként beállítva politikai szavazógyűjtésre használták ezt a meseképet (azok körében, akik nem tudtak túllépni a cipőpucolóstandjuk államosításán, vagy akinek egy háborúban nem meglepő módon hadifogolyként elhurcolták bárkijét, esetleg az ’50-es évek elején divatos tisztogatásnak voltak elszenvedői),

ma pedig a jobboldal random regnálását próbálják alátámasztani vele. Még történelmi szükségszerűségről is beszélnének, ha nem volna ciki Marxot idézni.

1956 politikai recyclingjában a forradalom kitalált dicsősége mellé hősöket is kitaláltak.

 Mansfeld Péter például nem először került a rendőrség szeme elé apróbb balhékért. Mansfeld amerikai gengszter szeretett volna lenni. Egy magyar rendőr elrablásáig jutott, akit jól megfenyegettek, elvették a fegyverét, de aztán elengedték. Ezért ma se kapna 10 évnél kevesebbet. A korban, amikor ávósnak sejtett embereket fejjel lefelé akasztottak fel, és úgy vertek agyon, hogy aztán végső szürrealista büntetésként menzai alumíniumkanalat illesszen valaki a hulla homlokára… – ebben a korban egy emberrablásért a halálbüntetés nem is olyan meglepő. Mártírságát a korából vezetik le – a kivégzéssel megvárták, amíg nagykorú lesz.

 Tóth Ilona, orvostanhallgató, aki benzint fecskendezett egy injekcióstűből egy ávósnak sejtett ember szívébe (a szerencsétlen a sógora ávós egyenruháját kérte kölcsön, hogy a barátnője előtt vagánykodhasson). A kommunista diktatúra halálra ítélte. A rehabilitálás pár éve megtörtént, jogászprofok mosdatták ki a gyilkost. Sajnos Tóth Ilona a cellatársainak bevallotta, hogy valóban elkövette ezt a forradalmi tettet. Ez a legzavaróbb a ő mártíromságában, nem is erőltetik már, Tóth Ilonáról nem gyakran hallani.

 Ezek ’56 kimosdatott és kitömött hősei. Aki látni akarja ’56 valódi harcosait, nézze meg a 2006-os zavargás képeit. Futballhuligánok, félhülye kocsmahősök, lepukkant egzisztenciák, akik semmiben sem voltak jók, csak a hangjuk nagy.

 Ma sokan vörös óriásról beszélnek és konzervatív Borsszem Jankóról, aki a keresztény Magyarország jogos politikai jussát vette vissza a szovjet hordáktól.

 Nem erről volt szó. Nem ez történt. Rákosiék feszítették túl a húrt Sztálin halála után is, amikor pedig már lehetett volna engedni belőle. Egy ország vezetésére alkalmatlan új elit mondott csődöt – a háború után maradt paprikás-fegyveres hangulat miatt egy kicsit zajosabban, mint egyébként tette volna. 5 év háborúzás után még 10 évig lehetett nyúzni a magyarokat, aztán volt egy nagy felhorgadás, a többség ezzel megelégedett, és pár elkeseredett, a helyét nem találó ember reménytelen gerillaharba kezdett. Nem egy szebb országért. Saját életüknek akartak értelmet adni, akár mások életének árán is. Ennyi hősiség van ’56-ban. Amennyi hősiséget a résztvevők maguk köré képzeltek. És ezért próbálják sokan mindazt a pátoszt belehazudni ebbe a forradalomnak csúfolt felkelésbe, mert enélkül annak látnánk, ami valóban volt.

[Ígéretes kezdet + pár óra = fegyveres őrjöngés]

Ez a XX. század nagy magyar forradalma.

 A múltba révedő nagyapók unokái manipulálni akarnak könnyes családi emlékeikkel. Azt akarják, hogy olyannak lássuk ezt a dolgot, amilyennek ők szeretnék látni. A 23-ikai szándék még talán ünneplendő is lenne. Az elnyomó állam helyett valami mást. De ami utána következett, az csak az olyanok számára vállalható, akik inkább szétvernek pár középületet, mint hogy dolgozzanak a változásért.

A bejegyzés trackback címe:

https://bemorgo.blog.hu/api/trackback/id/tr554865102

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

evata 2012.10.27. 22:17:35

1956
Hihetetlen, hogy élnek köztünk olyan emberek, akik ekkora bátorsággal ki merik jelenteni,hogy idézem "csak saját életüknek akartak értelmet találni ...forradalomnak csúfolt felkelés...fegyveres őrjöngés..., stb.
Már az első is elég volt, hogy megállapítsam, nem sok jó töritanárt ismert az illető. A második, ami szembeötlő, hogy ennek az embernek nem fontos, hogy egy nemzedék talál-e értelmet az életének. Hát nem ez volna a legfontosabb? Vajon neki hány élete van? A Rákosi-rendszer ellen lázadni neki csak egy fegyveres, öngyilkos őrjöngés! Semmi bátorság, eltökéltség persze nem kellett hozzá, nem kellett félni, félteni a családtagokat, nem kellett rettegni az AVÓ-tól, semmi, felébredtek és úgy döntöttek, hogy most jót őrjöngjünk. ..." a nagyapák manipulálni akarnak könnyes családi emlékeikkel... " Ilyen felszínes tudással és silány érzelmi azonosulással hamarosan a történelem minden sorsfordító eseménye egy elavult baromsággá válik, ahol a senkik küzdöttek a semmiért. Ámen. Ja, és persze, hogy csinálhatták volna jobban, meg így, meg úgy. Félelmetes, hogy mennyi "bölcs" él közöttünk. Érdekes volna őt látni egy igazi éles helyzetben, amikor az ő hősiességén múlik valami, vagy emberek sorsa. A hétköznapoknak is meg vannak a hősei, s igazán csak az érzi, aki benne van. A kívülálló és az utókor meg veszi a bátorságot, és pocskondiázza a mai ideológiai ismeretek és jobb rálátásnak köszönhetően azt az eseményt, amit se meg nem élt, se nem tisztel, se meg nem érinti, se meg nem érti. Lényeg, hogy bélyegez, kritizál, megaláz, semmibe vesz. Szóval, kedves sajtocska, bár görög filozófusnevet gyártottál belőle, nem ártana csínján bánni, (de legalább felismerni) az emberi értékekkel, mint hősiesség, bátorság, önfeláldozás; hasonlóan olyan embernek járó jogokkal, mint boldogság, kiteljesedés, egyenlőség és szabadság. S az egész eseményt, melyben mindez spontán összesűrűsödött, a szervezettség hiánya és az extrém túlerő miatt meg nem valósulhatott, nem kellene letenni és nevetség, gúny tárgyává tenni.
süti beállítások módosítása