A legkevésbé sem érdekel a hegymászás, ugyanolyan unalmasnak és öncélúnak találom, mint a sportok többségét. Az sem nagyon szokott meghatni, ha valaki a saját halálának előbbre hozásáért aktívan küzd. És mégis megérintett Erőss Zsolt feltételezett halála.

Annak idején, amikor amputáltatta a lábát és erre rácuppant a média, egyetértettem a döntésével, vagy legalábbis értettem, hogy miért mondott le egy végtagjáról. Van valami magasztos abban, ha az ember szembeszegül a nehézségekkel, amiket elévet a sors, és végül keresztülviszi az akaratát. Azt hiszem, sok testi fogyatékkal élő, megcsonkított ember érezhette magát még többre képesnek Zsolt példája nyomán. Egy olyan világban, ahol féllábbal lehet hegyet mászni, és a féllábú futók leprázzák a lábnélkülieket, mert azok gyorsabbak a két műlábukkal, ott talán egy hétköznapi ember sem érzi magát annyira nyomorult ha elveszíti valamelyik tagját.

De Erőss Zsolt utolsó mászásának vége nem egy nagy életmű dicsőséges lezárása. Persze nem tudom, hogy a hegymászók hogyan látják az ilyesmit. Lehet, hogy hegyen meghalni az alpinista valhallába jutás egyetlen módja. De itt most nem beteljesülést láttunk, utolsó nagy küzdelmet. Hanem pusztán azt, hogy valaki elérte a saját végső korlátait, és nem akart szembesülni velük.

Felismerni, hogy valójában mire képes valaki, nem illik a mai trendekbe. Sőt, teljesen szembemegy a minden realitást nélkülöző poszt-new-age gondolattal, hogy mindig érdemes tovább küzdeni, semmi sem lehetetlen. A mai világ hurráoptimizmusa egy egyszerű céges szemléletből fújódott fel a pozitív életszemlélet óriáslufijává. Egy gazdagodásra éhes részvényesi csoportnak ugyanis nem lehet megmondani, hogy ennél nagyobb profitarányunk már nem lesz. Ez a mondat egy CEO-t minden nehézség nélkül kimozdítana a helyéről. A magánéletünkben viszont igenis vannak valós korlátok, amiket ledönteni képtelenség, és vagy csak nagyon ravaszul lehet őket megkerülni, vagy sehogy. Az átlagember ezt a problémát úgy oldja fel, hogy meg sem próbálja megtalálni a saját gátjait, a csalódásaiból emel közelebbieket. Van, aki felderíti magában az összes ilyen korlátot, és azokon belül boldogan csatangol tovább. És van, aki rájön, hogy előtte is vannak ledönthetetlen akadályok, csak nem hiszi el. És belehal.

Steve Irwin folyamatosan ugrabugrált az életveszélyes vadállatok között, végül csak szíven szúrta egy rája úszkálás közben. Szerencséje volt, hogy nem akkor bukott fel a saját végső korlátjában, amikor a még mászni sem tudó gyerekével a kezében sétálgatott a krokodilok között. Akkor talán kioltotta volna a bátorságnak és kiteljesedésnek álcázott öngyilkos őrültségek dicsfényét. Mert ezek veszélyes dolgok. Egy pasas Kanadában úgy döntött, együtt él majd a helyi grizlikkel. A medvék be is fogadták maguk közé. Végül megették. Egy másik ember oroszlánokkal költözött össze. Őt széttépték. Igen, az oroszlánok, mert a vadállatok nem szelídek, ösztönök irányítják őket, nem kognitív döntések. Viszont ez egy untrendi és kiábrándítóan valóságszagú gondolat. Akárcsak az, hogy ha egy halálzóna nevű helyről nem valószínű, hogy ki tudok jönni (és a nevéből ez sejthető), akkor be sem megyek.

Úgyhogy a pátoszt meg lehet takarítani ezekben az esetekben. Aki szerette, sirassa el, de ne állítsa senki az ilyen embereket mások elé példaképként. Az az erő, ami ahhoz kellett, hogy lemondjon egy testrészéről, most mind kárbaveszett kihasználatlanul. A halála valószínűleg számos formában lesz dicsőítva különösen olyan médiafajtákban, amiket a magányos, jól kereső férfiak fogyasztanak. Ez a fajta halál ott mutat jól, ahol csak a magad számára veszthetsz. Ha már másoktól is elveszel valamit, akkor nem olyan cool fejjel menni a falnak.

Erőss gyerekei valószínűleg sikeres hegymászók lesznek, akik majd időben meg tudnak állni, de ezt a nem túl bonyolult tudást élőben is megkaphatták volna az apjuktól. Mondjuk abban a mesében, ami arról szól, hogy Zsolt végül hogyan nem ment fel arra a csúcsra, hogy később helytállhasson apaként is.

Divatja van a szubjektív visszaemlékezéseknek. Mit mesélt a nagyi vagy a papa ’56-ról. És a nagyipapa mindig olyat mesél, ami pontosan illik a gondolati fősodorba. Az 1956-os forradalom megítélésében még soha, sehol nem alakult ki olyan konszenzus, mint a visszarévedő szülők és nagyszülők között!

 Nem pusztán annyi történik, hogy minden huszonkettedikén éjfélkor visszamásznak a sírgödörből a kedves tántik, és csontujjukat meglengetik a literátus utódok orra előtt – Emlékezz, kisfiam, ama történelmi pillanatra, melynek a papóca akkor még élő tanúja leendett! A szerzői utódok maguk hantolják ki a csontokat, és úgy drótozzák őket össze, ahogy nekik tetszik.

 Az igazi történelemhamisítás nehéz műfaj – adatokat, számokat kell gyurmázni, amíg úgy össze nem kuszálódik minden információ, hogy abban feltűnésmentesen elfér néhány fontos csúsztatás és hazugság. Ehhez képest egy családi legendatöredéket csak le kell gépelni.

Nevezhetjük ezt hangulathekkelésnek. Mert ez a lényeg. ’56 közmegítélését olyan érzületekkel feltölteni, amelyekkel alá lehet alapozni a „hivatalos” vagy méginkább a politikai és médiaértelmiség konszenzusos ’56-képét. Annak ugyanis kevés köze van a valósághoz.

 A XX. század magyar történelmének elénk tárt képét a rendszerváltás óta fertőzi a Kádár-kor relatív veszteseinek sirámszemlélete. A konzervatív szemlélethez húzó exkis- és exnagypolgárság (plusz a kettő metszetében lebegő értelmiség) nehezményezte a számukra kedvezőtlen fordulatokat. Az írásban kontárkodók között viszont ez a három csoport messze felülreprezentált volt, és még ma is az. Ezek a vélemények élték túl a balos rendszereket, és törtek a felszínre a rendszerváltással. Ma már jobbára az utódok családi tudatalattijából fröcsögnek elő ezek az ócska, régi emlékek, amiket főleg az eredeti mesélő atyai tekintélye validál, részben pedig a politikai érdek.

 A nagypapát, aki falusi tanítóként még patás ruszkikat mesélt a kisdiákoknak, kevéssé értékelték a szovjet megszállók. Gabi bácsinak be kellett adnia a kilenc és fél hold földjét a közösbe. Edömér zsebóráját elvették az oroszok, és még dolgoznia is el kellett menni, mert a tánc- és illemtanoktatás a háború után gyengélkedett… úgyhogy egyszerűen muszáj volt agyonlövetni a pártházból feltett kézzel előmerészkedő titkárnőket és tisztifőiskolásokat.

 1956 vérengzéseinek nem volt hősi jellege. Legpozitívabban is csak öngyilkos szembenállásként lehet értelmezni. A legreálisabban pedig úgy, hogy a megélhetés margójára szorított elkeseredettség akart visszaütni, ebben pedig az utca mocskában talált társra. Az egyetemistákat hagyjuk, zömük legfeljebb bohóckodott a fegyverekkel, csajozott egy kicsit a dobtárassal, aztán hazament anyucihoz.

 Egy létszínvonallal lejjebb került parasztok – magukat becsapottnak érző munkások – kisértelmiségiek – nyomdászok – kispályás bűnözők – kurvák… ők voltak a pesti srácok. Persze a régi hadsereg kigolyózott tagjai közéjük álltak. Egy-két magát idealistának képzelő orvos, mérnök úgyszintén. Mindebben semmi dicsőséges nincs.

 Nem is velük példálóznak azok,

akik először megalkották ’56 álglóriáját (a megszállókkal szembeni gyűlölet és ellenállás érzésére építve),

aztán jobboldali felkelésként és a Horthy-rendszer restaurációs kísérleteként beállítva politikai szavazógyűjtésre használták ezt a meseképet (azok körében, akik nem tudtak túllépni a cipőpucolóstandjuk államosításán, vagy akinek egy háborúban nem meglepő módon hadifogolyként elhurcolták bárkijét, esetleg az ’50-es évek elején divatos tisztogatásnak voltak elszenvedői),

ma pedig a jobboldal random regnálását próbálják alátámasztani vele. Még történelmi szükségszerűségről is beszélnének, ha nem volna ciki Marxot idézni.

1956 politikai recyclingjában a forradalom kitalált dicsősége mellé hősöket is kitaláltak.

 Mansfeld Péter például nem először került a rendőrség szeme elé apróbb balhékért. Mansfeld amerikai gengszter szeretett volna lenni. Egy magyar rendőr elrablásáig jutott, akit jól megfenyegettek, elvették a fegyverét, de aztán elengedték. Ezért ma se kapna 10 évnél kevesebbet. A korban, amikor ávósnak sejtett embereket fejjel lefelé akasztottak fel, és úgy vertek agyon, hogy aztán végső szürrealista büntetésként menzai alumíniumkanalat illesszen valaki a hulla homlokára… – ebben a korban egy emberrablásért a halálbüntetés nem is olyan meglepő. Mártírságát a korából vezetik le – a kivégzéssel megvárták, amíg nagykorú lesz.

 Tóth Ilona, orvostanhallgató, aki benzint fecskendezett egy injekcióstűből egy ávósnak sejtett ember szívébe (a szerencsétlen a sógora ávós egyenruháját kérte kölcsön, hogy a barátnője előtt vagánykodhasson). A kommunista diktatúra halálra ítélte. A rehabilitálás pár éve megtörtént, jogászprofok mosdatták ki a gyilkost. Sajnos Tóth Ilona a cellatársainak bevallotta, hogy valóban elkövette ezt a forradalmi tettet. Ez a legzavaróbb a ő mártíromságában, nem is erőltetik már, Tóth Ilonáról nem gyakran hallani.

 Ezek ’56 kimosdatott és kitömött hősei. Aki látni akarja ’56 valódi harcosait, nézze meg a 2006-os zavargás képeit. Futballhuligánok, félhülye kocsmahősök, lepukkant egzisztenciák, akik semmiben sem voltak jók, csak a hangjuk nagy.

 Ma sokan vörös óriásról beszélnek és konzervatív Borsszem Jankóról, aki a keresztény Magyarország jogos politikai jussát vette vissza a szovjet hordáktól.

 Nem erről volt szó. Nem ez történt. Rákosiék feszítették túl a húrt Sztálin halála után is, amikor pedig már lehetett volna engedni belőle. Egy ország vezetésére alkalmatlan új elit mondott csődöt – a háború után maradt paprikás-fegyveres hangulat miatt egy kicsit zajosabban, mint egyébként tette volna. 5 év háborúzás után még 10 évig lehetett nyúzni a magyarokat, aztán volt egy nagy felhorgadás, a többség ezzel megelégedett, és pár elkeseredett, a helyét nem találó ember reménytelen gerillaharba kezdett. Nem egy szebb országért. Saját életüknek akartak értelmet adni, akár mások életének árán is. Ennyi hősiség van ’56-ban. Amennyi hősiséget a résztvevők maguk köré képzeltek. És ezért próbálják sokan mindazt a pátoszt belehazudni ebbe a forradalomnak csúfolt felkelésbe, mert enélkül annak látnánk, ami valóban volt.

[Ígéretes kezdet + pár óra = fegyveres őrjöngés]

Ez a XX. század nagy magyar forradalma.

 A múltba révedő nagyapók unokái manipulálni akarnak könnyes családi emlékeikkel. Azt akarják, hogy olyannak lássuk ezt a dolgot, amilyennek ők szeretnék látni. A 23-ikai szándék még talán ünneplendő is lenne. Az elnyomó állam helyett valami mást. De ami utána következett, az csak az olyanok számára vállalható, akik inkább szétvernek pár középületet, mint hogy dolgozzanak a változásért.

Mert az nekünk jár. És anélkül versenyeznünk kéne, azt meg nem szeretjük.

Nagyjából ez a lényege a holnapi lassító taxitüntinek. Bájos, hogy a gazdasági válság közepén, és az abban a legrosszabbul teljesítő Magyarországon valaki azért tüntet, hogy legyen valami drágább. Követelik az államtól, hogy a mi fizetésünkből több járjon nekik. Mert taxisok vannak válságban.

Ezek a gazdasági elképzelésekkel csak 100 évvel elmaradt kocsisok a magasabb fuvardíjakat azért nem egyszerű áremeléssel oldják meg, mint általában szokás a kapitalizmusban, mert azzal pont azoknak kedveznének, akik miatt a forgalomlassítást szervezték. Ugyanis. Pár éve megjelent a taxiiparban a konkurencia. Addig kábé ugyanannyiért kábé ugyanolyan kocsik szállították a jónépet. De feltűntek a fapados taxik, akik egy százassal olcsóbban vállaltak fuvart. A szolgáltatás minősége nem volt rosszabb, legfeljebb nem egy bömösbe ültél be.

Az árversenyre a magyar rosszul reagál. Nem tetszik neki. Gyanakszik, kommunizmust kiált, követelődzik, hogy tessék neki a megszokott feltételeket biztosítani, különben befejezte, a kocsit a Dunába löki, talán magamagát is, ha van tehene, az is dögöljön meg, nehogymár.

A holnapi lassítók azt akarják, hogy 600 forint legyen a kiállás, és 280 minden kilométer. Egy new yorki taxis is kábé ennyiért áll ki. Jó, ott a kilométerdíj 2 dollár, a minimálbér meg a magyar 3szorosa. És ti most azt követelitek az államtól, hogy biztosítsa nektek a majdnem USAbéli árszínvonalat. Az én zsebemből. Kösz.

Igen, kedves taxisok, tudom, hogy régen buli volt taxisnak lenni. Kamionosnak is. Azok az idők elmúltak. A személyszállítás épp olyan munka, mint a többi, megszakadni se kell bele, hát extra bér se jár mellé. Még akkor se, ha nagyon szeretnétek. Ha a másik olcsóbban tudja csinálni, akkor nektek is úgy kell, különben mentek a levesbe, és Budapesten csak 5000 taxi marad. Micsoda fájdalom.

Ha meg maradnátok, és keresnétek egy kis pénzt, ami még mindig több, mint a semmi, akkor el kell adni az asszony kocsiját, elvenni a hitelkártyáját, kisebb lakásba költözni, és olcsóbban vállalni fuvarokat. Nem ti lesztek az elsők, akiket erre kényszerít a gazdasági helyzet.

Lehet, hogy a kormányban valahol elrejtettek egy néphergelési államtitkárt? Csak ez lehet a magyarázat e közleményre:

"Óriási siker, hogy a nyugdíjvédelmi program keretében a magán-nyugdíjpénztári tagok 96,8 százaléka választotta az állami nyugdíjrendszert"

Selmeci Gabriella nyugdíjvédelmi megbízott

 Impresszív kijelentés, vessük össze néhány más sikertörténettel:

• A területünkön élő népek között egyre nagyobb a sikere a római hitnek - Szent István
• A kormány egyértelmű sikernek könyveli el, hogy romániai vendégeink mind egy szálig élményekkel telve utaztak haza - Silvio Berlusconi a fiatalkorú prostituáltakkal kapcsolatos vádakra válaszolva
• A protektorátus területén meghirdetett munkaprogramok különösen a zsidó származású lakosok körében sikeresek - Adolf H., vezető
• Dolgozó földmunkásaink körében 105%-al sikeresen túlteljesítettük a Párt téeszesítési tervét - Rákosi Mátyás a XVIII. Kongresszuson
• A mezőgazdasági munkaerő körében jelentkező, nemzetgazdaságra káros és eltúlzott migrációs folyamatok problémáit sikerrel kezeltük - Werbőczi István a Tripartitum előszavában.

Ha valaki kirabol, az se oké. De hogy utána még dicsekszik is a bőkezű adományoddal...

Orbán első felszólalása a 6 hónapos elnökség terveiről.

A válaszok finoman szólva is elkerülték a meghirdetett cselekvéstervet.  Mindenki elmondta, hogy mennyire támogatja Orbán terveit, ellenben...

Ja, a médiatörvény. Az ellenzői azért beszéltek róla, hogy végre az EU, de főleg Orbán kezdjen már valamit ezzel az antidemokratikus izével. Orbán támogatói (láthatóan kisebbségben) azért beszéltek róla, hogy ne beszéljenek már róla. A legjobban Martin Schultz és Daniel Cohn-Bendit osztotta a vezénylő tábornokot, szerintük nem lehet ilyen törvény az EU-ban. Jól szerepelt még Nigel Farage, aki megkérte Orbánt, ne hagyja, hogy beleszóljanak az ország irányításába.

A Jobbikra is büszkék lehetünk. Morvai Krisztina, akiben összeomlott a politikai ideológiák adatbázisa, egyszerre leprázta Marxot és a nagytőkéseket. Szegedi Csanád iránt is reménnyel teltem el: tudatalattija legalább tapintja a valóság felszínét, ugyanis szerinte ideje lenne rács mögé dugni az ELŐZŐ magyar diktátort, Gyurcsányt

A végén Orbán kikérte magának, hogy a magyar nép demokratikus elkötelezettségét kétségbe vonják, mire megkapta, hogy nem a magyar népével kapcsolatban vannak kétségeik, hanem az övével. Cohn-Benditnél annyira kicsapta a biztosítékot ez az ócska retorikai trükk, hogy még Orbán munkaebédjét is lemondta.

Orbánnak majdnem 5 éve nem állt kritikus közönség előtt, most láthatóan nem viselte jól. Elszokott tőle. Ráadásul most a hallgatósága nem hagyta egybemosni a fogalmakat, ez szintén rosszul érintette.

Az európai normákhoz már régen fel kellett volna nőni, Orbánnak jót fog tenni ez a hat hónap, amit szerettei szavazói bűvkörén kívül tölt majd. És ha minden alkalommal beleverik az orrát a fülkeforradalmi lózungba, azt hiszem, az elnökség végére egy kicsit emberarcúbb miniszterelnökünk lesz.

Azért a vita végén, vigaszként kapott egy puszit a fejére egy Néppárti képviselőtől, amit a parlament élénk fújolással jutalmazott. De a magyar népet mindenki szereti, ezt jó tudni.

(köszönet a Subbának a csicskalángos kifejezés eszembe idézéséért)

Orbán Viktor úgy viselkedik, mintha nem egy országot irányítana, hanem egy vidéki tüzép helyettes boltvezetőjeként a pesti nagyokosok elől próbálná eltitkolni, hogy a szeretőjének áron alul adott 10 köbméter bükkfát.

Beszólt a luxemburgi külügyér, Szijjártó megmondta, hogy szocialista, tehát nem számít, mit mond. Már akkor is az egész ország röhögött, amikor évekkel ezelőtt a Fidesz kijelentette, hogy a Financial Times és az Economist az MSzP fizetett pártlapjai. Ez még annál is kínosabb.

És nemcsak azért, mert Szíjjártó feltételezi, hogy itthon tényleg beveszik az emberek, hogy Lendvai Ildikó felcsörgette a luxemburgi arcot, és utasításba adta, hogy diktátorozza le a viktátort. Semjén elhitte, de ő már évekkel ezelőtt konteplatív pártmeditációba merült OV képét vizionálva a mindenség közepére.

Azóta a kormány sorozatban kapja a sajtómaflásokat, és még mindig azt hiszi, hogy csak a saját szavazóit kell megnyugtatnia. Hogy róluk mit gondol, az nyilvánvaló az érvek minőségéből. Félrefordítás, persze.

A kormányzati kommunikáció embereit sajnos abból az időből húzta magával Orbán, amikor még csak a flaszteron csatangoló vérnagyiknak kellett bebizonyítani, hogy Gyurcsány nemcsak ellopta az országot, de a GDP csapját egyenesen a fürdőszobájába köttette be. És ezek a kommunikátorok még mindig nem fogták fel, hogy a fülkeforradalom óta külföldön is jobban figyelik őket. Máskülönben nem engedték volna, hogy Orbán elmondja a kabátlopási sztoriját Merkelről, az egyik fő gazdasági szövetségesünkről, aki nyilván pontosan értesült a médiatörvényről, csak egyelőre nem akart személyesen megszólalni, mert az már nem illett volna szuverén államok vitájához.

Most végre, nagy nehezen elkészült a médiatörvény angol fordítása (német nem, és akkor a következő német bírálatnál el lehet sütni, hogy Merkel nem beszél angolul), hogy a külföld ne a bonyolult magyar nyelvhez nem értő szakértőkön keresztül tájékozódjon. Lefordították, és hiányzik belőle pár rész. Ki bólintott rá erre a zseniális ötletre? A Fideszen belül bárki komolyan elhitte, hogy egy nyilvános dokumentumból ki lehet venni részeket úgy, hogy azt ne vegye észre az a nyugati tömeg, amelyik hetek óta dühödten vizsgálja ezt a szöveget? Vagy az ugyanígy viselkedő magyar tömeg? Orbán tényleg el tudta hitetni minden egyes emberével, hogy az MSzP-frakción kívül senkit nem érdekel ez az ügy?

Orbán nem képes kilépni az elmúlt nyolc évben felvett sumák attitűdből. Duplafenekű beszédek, gunyoros mosoly, a tények elkenése. Elfelejti, hogy most már nemcsak azokat kell meggyőznie, akik amúgy is hinni akarnak neki és benne, hanem szkeptikus politikusokat és újságírókat. Ezzel a viselkedéssel nemcsak a saját kormányának megbízhatatlanságát sulykolja az európai fejekbe, hanem Magyarországról mutat olyan képet, ami mindenkinek rossz.

Jobbik-rajongóknak és szélsőfideszeseknek:

A sajtószabadságban csak egy kis rész az, ami tiltja, hogy leírhassátok, hogy a mocskos zsidók mocskosak és zsidók. Tudom, hogy sokaknak ez nagyon fáj, de enélkül mi, normális többiek megvagyunk.

Persze emiatt a tiltás miatt nem érdekel benneteket a sajtószabadság többi része, ami nem szórakoztató gyűlölködés, hanem a hatalom kontrollja. Az újságírókra pont azért van szükség, hogy szóljanak, ha a hatalom (valsz tövényesen megválasztott) birtokosai visszaélnek a hatalmukkal.

Az új médiatörvénnyel éppen ez a baj: befolyást szerez az újságírás felett. Ezentúl nem egy független bíróságon keresztül lehet panaszt tenni, ha nem tetszik a vezetőknek, amit egy lap írt, hanem szólnak Szalai Annamáriának, aki saját hatáskörben elbírál, dönt, bírságot szab ki, esetleg visszavonja az adott médium engedélyét.

Tudom, hogy ez még mindig sok így egyszerre, úgyhogy következzék egy extrém, ámde fiktív példa. A valósággal kapcsolatos egyezések satöbbi.

A Magyar Nemzet megírja (muhaha), hogy Szíjjártó Péter az állami akoltartalomból birkákat irányít át saját juhnyájába, azokat Gyurcsánynak és Lendvai Ildikónak öltözteti, majd felváltva lő rájuk egy engedély nélküli pisztollyal, illetve behatolást végez engedélyhez nem kötött dildókkal, ám az állatok akarata ellenére. Ennek megfelelően a Magyar Nemzet állami tulajdon megdézsmálása, tiltott fegyverhasználat és állatkínzás miatt nyomozást sürget.

Viktornak ez nem tetszik, de szereti régi emberét, ezért telefonál Szalai Annamáriának, aki meggyőzi (muhaha 2.0) az elsöprő Fidesz-többségű (100%) médiakuratóriumot, hogy ezt az írást le kell tiltani. Persze nem ezzel a szóval, hanem első körben kiszabnak egy 200 millás bírságot a MNre, és kötelezik a helyreigazítás leközlésére. Erre a MN nem hajlandó, mert elkötelezett híve a pártokon túlmutató igazságnak, és annak az elvnek, hogy a törvény mindenkire vonatkozik. Erre a médiahatóság kötelezi a MN-et, hogy fedje fel a titkos forrását, és azonnali betekintést követel az ügy újságírói kartotékjaiba. Ezt a MN szintén nem akarja megtenni, mert a titkos informátorokat védeni kell, az illetőnek tönkre fog menni az élete, ha kiderül, hogy kicsoda. Innen már nincs nagy játszma. Az MN főszerkesztője saját irodájában falja fel az informátor kartotékját, ezzel egyidőben pedig kézhez kapja az értesítést, miszerint az MN médiaengedélyét visszavonták, a továbbiakban a lap nem jelenhet meg.

Az eredmény: az MN kifizeti a bírságot, emiatt kirúgja az újságírók többségét, ami nem is olyan nagy baj, tekintve, hogy a lap amúgy sem jelenhet meg, tehát megszűnik. Volt egy cikk, amit egy ember a bíróságon hajlandó lett volna alátámasztani, de előbb nem, mert tönreteszik. A Fidesz pedig a nyakára lépett egy kényes ügynek, mielőtt elharapózott volna. Ja, a lap a bírság miatt még azelőtt tönkremegy, hogy a független bíróság elé jutna az ügy, mert a fellebbezésnek nincs halasztó hatálya.

Na, pl ez a baj az új médiatörvénnyel. Nem bérrettegőkről van szó, hanem a sajtószabadság korlátozásáról, amit a hatalom a saját érdekeinek megfelelően tud kihasználni. Nem biztos, hogy ki fogja, de ha ki akarja, a lehetőség adott. Nem adnék töltött pisztolyt senki kezébe abban bízva, hogy úgysem akar majd lelőni. Mert mi van, ha mégis?

Itt a mese vége, gyerekek, jövő héten azt magyarázom el, hogy miért csak alulképzett, ostoba emberek vannak a rasszisták között.

De most komolyan.

200 éve született Liszt, oké, akkor nevezzenek el róla egy hangversenytermet. Vagy zongoramárkát. Vagy malmot.

De repülőteret? Liszt életében fel sem találták a repülést, sőt azt mondta Lord Kelvin, hogy az ember sose tud majd repülni, ahogy valamelyik kertévé magvas idézetcsokrából megtudtam. Ezzel az erővel bárkiről elnevezhetnék, aki soha életében nem repülhetett, de még csak köze sem volt se a fizikához, se semmi repüléshez kapcsolódóhoz.

További ötleteim ezen vonal mentén: Attila, Isten ostora reptér. Vagy Búvár Kund légikikötő. De lehetne papirrepulok.blog.hu Repülőtér is, itt legalább van valami halvány relevancia.

Néha tényleg azt hiszem, hogy a Fidesz a családi vacsorák vagy rokoni berúgások beszélgetéseiből veszi az ötleteit. Pipi bácsi világigazgatóra issza magát, és benyögi, hogy: aha, ha kevesebbet adóznak a gazdagok, az fellendíti a gazdaságot.

Ha már át akarják nevezni Ferihegyet, miért nem Wittman Viktor nevét veszik, az első magyar aviatikusét, aki lezuhant a gépével? Ez finoman utalna a Malév állapotára is.

Update 1.0: Takács Sándor volt a magyar repülés első hősi áldozata, Kolbányi Géza egyik saját tervezésű gépével zuhant le. (lásd Trog_Air kommentjét - kösz, Trog_Air)

Az eddigi részek tartalmából.

Matolcsy jót nyilatkozott az Estében, nem terhelném vele az előző bejegyzést.

Első mondatában elmesélte, hogy őt meggyőzte a kormány döntése (amit részben ő hozott, és egészen ő jelentette be), és bizony nem fogja kockáztatni az eddigi magánnyugdíj-pénztári befizetéseit, hanem viszi őket vissza az állami trezorba. M. tehát enged a saját zsarolásának.

Többször elmondta, az mnyp-s pénzek elvonása nem államosítás, mert nem veszik el a lóvét. Csak éppen ellehetetlenítik azt, aki megtartja. Mert aki marad mnyp-ben, az nem kap állami nyugdíjat, és az utána fizetett munkáltatói nyugdíjjárulékhoz sem jut hozzá soha (24%), mert abból a jelenlegi nyugdíjakat kell kifizetni. Ráadásul az állam bőkezű, mint egy herceg, mert ha maradsz mnyp-ben, akkor kiutalják neked az eddigi munkavállalói járulékaidat (8%), csinálj vele, amit akarsz.

Tehát szögezzük le még egyszer: ez nem államosítás. Ez kőkemény zsarolás. Ha nem lépsz vissza az állami rendszerbe, akkor magadra maradsz, köztes megoldás nincs.

A fent ismertetett módszerrel megszerzett pénzzel egyrészt betömik a nyugdíjkassza lyukát, amit az okozott, hogy a '90-es évek végén egy csomóan léptek át mnyp-be, ahogy az akkori kormány javasolta, majd követelte. Ennek az lett volna az értelme, hogy a magyar polgár részben legyen öngondoskodó, illetve, hogy az állam ne költhesse el a nyugdíjjárulékokat valami szarságra. Most az ebből keletkezett 900 milliárdos hiányt megszüntetik ugyanazzal a pénzzel, amiből a hiány létrejött, tehát 12 évet ugrunk vissza az időben.

A maradék pénzből (a nagy részéből, majdnem 2000 milliárd forintból) az államadósságot fogják csökkenteni. Ekkora csökkentéssel éve 3-400 milliárdnyi kamatot lehet megspórolni. Amit majd a kormány a gazdaság ösztönzésére fordít.

Szóval: az én nyugdíjmegtakarításaimból lesz megint Széchenyi-terv, épülhetnek a Fideszes wellness-szállók, minden idióta vállalkozó herdálhatja az állam pénzét, ugyanakkor a nyugdíjrendszer marad ugyanolyan fenntarthatatlan, mert az öregek egyre többen vannak.

Erre Matolcsy azt mondja, hogy serkenteni kell a gyerekvállalási kedvet, mert ha születik plusz egymillió gyerek, és a gazdasági támogatásokból létrejön plusz egymillió munkahely, akkor ezek együtt már fedezni fogják a jövő nyugdíjait.

Kár, hogy Matolcsy nem vette észre az európai népesség fogyatkozó tendenciáját, ami a nálunk jóval fejlettebb országokban is látszik. Nem a rossz anyagi helyzet miatt nem születik annyi gyerek, hanem azért, mert az emberek tovább élnek, nincs "szükség" sok gyerekre. A reprodukciót nem csak gazdasági szempontok befolyásolják.

Összegezve tehát: ha nem jön be egymillió gyerek (mint ahogy szerintem nem fog), akkor a nyugdíjrendszer tovább pörög lefelé a spirálban, egyre kevesebb ember tart el egyre többet. Viszont amíg össze nem roskad az egész, jó sok pénzt ki lehet fizetni a jobboldal szívéhez oly közel álló sokgyerekes családoknak, akik végre tényleg megtudhatják, milyen érzés ingyen élni.

A gazdaság élénkítésének eredményeit már láttuk az előző Fidesz-kormány alatt - csökkenő GDP, sok elköltött állami pénz.

Az államadósság lefaragásába nem lehet nagyon belekötni, csak arról az oldalról, hogy ezt olyan pénzből csinálják, amiből valamikor működőképes lett volna a nyugdíjrendszer, most meg nem lesz az.

Ennek a felelőtlen gazdasági műveletnek persze van fedezete... Magyarország, és a következő kormány. Mert ha véghez lehet vinni az mnyp-s pénzek elvonását (amit egyébként kétlek, az mnyp-ak szövetsége már kéri az alkotmányellenesség kimondását), a következő kormány, aki a mostani rombolás után aligha a Fidesz lesz, majd szépen visszaállít mindent. Valószínűleg visszafizetik majd a mnyp-ba a járulékokat azoknak, akik kérik, a nyugdíjkasszában megint nyílik egy hiány. Az eredmény: 4 elpazarolt év, szétszórt ezermilliárdok egy olyan tervre, ami csak Matolcsy jövő fúrt, bizakodó szeme sugarában volt jó ötlet, máskülönben színtiszta rablás.

Update 1.0: Matolcsy az Estében azt mondta, őt meggyőzte a kormány döntése (amit részben ő hozott), és nem kockáztatja a nyugdíját mnyp-ban. Tehát enged a saját zsarolásának :)

Update 2.0: Az elkobzott pénzeket a nyugdíjkassza hiánytalanítására és államadósság-csökkentésre fogják használni. Folytatás itt.

Azt hiszem, most lett elég. 7 hónap kormányzás után már semmi kedvem tovább élni Viktor alatt, pedig még 4 év hátra van.

Az, hogy Orbán hogyan gondolja a parlamentarizmust, világosan látszik az eddigi munkájából. Nézzünk egy pár mozzanatot:

- a kormánybiztos megmondja az ügyészségnek, hogy Gyurcsányt el kell ítélni.

- megszavaztak köztársasági elnöknek egy idióta bohócot, aki azt sem tudja, hogy a nevében milyen nyilatkozatokat adnak ki.

- teletömték a pereputtyukkal az állami szférát, 25 évesen én is szerettem volna főosztályvezető lenni.

- amikor az alkotmánybíróság alkotmányellenesnek ítélte a visszamenőleges törvénykezést, gyorsan kivették a kezéből a költségvetés alkotmányos vizsgálatának jogát. Még szerencse, hogy Stumpf István, Orbán nagy embere szintén alkotmányellenesnek találta ezt a törvényt. Neki még van egy kis gerince, Navracsics, a jogtudós már szögre akasztotta Orbán előszobájában.

- Megszüntetik a költségvetési tanácsot, amelynek többségében jobboldali tagjai nem értenek egyet ezzel az autokrata ámokfutással.

És ma délután Matolcsy "2030-ra lehagyjuk az EU-t" György bejelenti, hogy akik a Fidesz törvényének engedelmeskedve beléptek a magánnyugdíjpénztárba (mert a növekvő számú, inaktív korú népesség miatt a havi nyugdíjjárulék-befizetések már nem fedezik a kifizetendő nyugdíjakat, a korábbi befizetéseket meg már rég elköltötték), szóval aki belépett, de most nem lép vissza, azt kizárják az állami nyugdíjrendszerből, a további kötelező (!) befizetéseihez soha nem juthat hozzá.

Ha visszalép, akkor ugyanaz lesz a helyzete öregkorára, mint most: az aktuális befizetésekből szorítják ki a nyugdíjat - azoknak a nyugdíjasoknak, akik addigra 2-3-szor annyian lesznek, mint a dolgozók.

És mindezt azért, hogy a kormány most belapátolhassa azt a kb. 3000 milliárd (!) forintot, amit eddig a magánnyugdíjpénztáraknak fizettek a munkavállalók. Hogy legyen miből kifizetni a bruttó 300.000 forint feletti keresetűek adócsökkentését. Hogy ne kelljen betartani a gazdasági megszorításokat az EU követelményeinek megfelelően.

Tehát: ha 300 rugónál valamivel kevesebbet kapsz havonta, akkor te fedezed a jómódúak adócsökkentését, mert havonta 4-5000-el kevesebbet viszel majd haza, plusz az eddigi befizetéseidet is elveszik, és elköltik 1 éven belül.

Kíváncsi vagyok, hogy ezt a nyíltan kommunista jellegű államosítást vajon hogyan nyelik le a kedves szavazók. Megint hagynak beleköpni a szájukba?

Sokszor ekézem Magyarországot, mert szeretem, és nem vagyok vele elégedett. A hülye szabályozásokat át tudjuk venni a nyugatiaktól, de a vállalati vagy közlekedési kultúrát nem, a fizetések szintjéről nem is beszélve. És a humort se.

Na persze nem a németek legendás humorára gondolok, hanem a britekére. Mindig irigykedve nézem a sitcomjaikat, amik nagyságrendekkel múlják felül a hazai termékeket. Minden téren. Boldogultabb időkben, amikor Gálvölgyi még kisebb ripacs volt, két paródia között ő se tudott jobbat kitalálni, mint Benny Hill imitációkat, pedig ő szerintem eléggé az angol humor alja, inkább varieté, mint komédia.

Mi van ennek a nemzetnek a humorában, ami ennyire a többieké fölé helyezi? Emberközeli, mégis intellektuális. A magyarázat szerintem az egyetemi oktatásban keresendő, ugyanis a világon befutott brit színészek-zenészek többsége diplomásként kezdte a szórakoztatóiparban. Ez nagyon is meghatározza a végeredményt, még akkor is, ha a konkrét poénok nem Kantról vagy éppen Bertrand Russelről szólnak. Megint Gálvölgyit tekintve, az ő humora egy állandó kispolgári szemszögből csordogál, ami gyanúsnak, kifigurázandónak tekint mindent, ami nem lókolbász. És mindezt annyira túljátszva adja elő, hogy valójában kínos önparódiát látunk.

A magyarországi stand-upnál is megfigyelhető a műfaji romlás, mire ide elér ez a típusú szórakoztatás, fokhagymaszagú lesz és fárasztó. Bár a humoros monológ külsőségeiben rögtönzött, valójában rá kell készülni, mert nagyon kevés ember szórakoztató csak úgy alapból. A műfaj hazai előfutárának Hofit tartják, bár ő keverte a bohózat díszletét és a monológot, valójában egyszemélyes színpadi jeleneteket láttunk vele, több szakaszra bontva. (Gálvölgyi kispolgáriságát valószínűleg az általa köztudottan tisztelt Hofitól leste el, csakhogy Hofi melós közegből jött, tőle hiteles volt ez a póz. Ráadásul Hofi saját képzetlenségén a tehetségével messze túllépett, remek asszociációs készsége volt, az analitikus szemléletet pedig felszedte útközben.) Szóval Hofi csak fél standuposnak számítható, de kétségtelen, hogy Magyarországon először egyedül ő tudott egyórás műsorokat kitölteni a saját szövegével. Fábry Sándor már közelebb állna a standuphoz, ő viszont fiatalkori élményeit meséli stilárisan túlcirkalmazva, amivel megint csak különbözik a műfaj angolszász képviselőitől.

Sándor Györgyöt tekinthetnénk még magyar ősstanduposnak saját estjeivel, asszociatív szójátékaival, irodalomban, filozófiában gazdag műsoraival sajnos csak egy szűk réteget fogott meg, túl művelt, túl elvont stílusú volt a közönségnek. Utódja nem lesz, annyira egyedi. Nagy Bandó Andrással gondolatiságukban, stílusukban nagyon közel állnak egymáshoz, utóbbi talán egy kicsit köznapibb közelítéssel lépett fel, ezért is lett valamivel népszerűbb.

Nézzük meg, kik a nagy, elismert angolszász standuposok. Elsőként hoznám George Carlint, aki vagy 40 éven keresztül lépett fel műsoraival, 2-4 évente írt újat. A mindenkori USA társadalmát és vezetését bíráló szövegei keserűek, kiábrándultak, agresszíven gúnyolt mindent, ami fellengzős, ostoba, babonás, a gondolkodó emberhez méltatlan. Műsoraiban gyakran kitért a drogokra és az alkoholra, melyeknek ő is aktív használója volt, de ezek a szövegek ritkán élménybeszámoló-jellegűek, inkább a társadalmi hatásokról van szó. Carlin könnyedebb témája az embereket összekötő apróságok taglalása, mint amikor ránézünk az óránkra, és mégsem tudjuk azonnal megmondani, mennyi az idő.

Másik kedvencem Eddie Izzard, megjelenésében jóval excentrikusabb a mindig feketébe öltözött Carlinnál, ugyanis Izzard transzvesztita, szóval általában női ruhában lép fel. Az ő szövegei sokkal játékosabbak, általában a történelemből vagy a saját életéből emel ki érdekességeket, amiket nagy átéléssel ad elő fiktív ember- vagy állatszereplőket megszemlyesítve. Műsorai egy része borzasztóan humoros pantomim, mint az utasszállítón utazó feketerigó, vagy a Noé bárkáján hajónaplót vezető óriás tintahal. Carlinhoz hasonlóan gyakran viccelődik a valláson, de míg az előbbi harcosan megy neki a hívő emberek babonás elképzeléseinek, Izzard inkább a Bibliában szereplő ellentmondásokra hívja fel a figyelmet.

Egy angol sitcom, a Black Books kapcsán ismertem meg a másik két példámat.

Bill Bailey egy középkorú, dülledt szemű pasas, feje tetején kopasz, hátul viszont hosszúra növesztett hajat hord. Az műsoraiban a zene dominál, maga képzett zenész, stílusparódiákat ad elő, de főleg a zenében rejlő szórakoztató elemeket mutatja meg. Egyik egész estés műsorában a szimfonikus zenekar hangszereit mutatja be vicces példákon, filmzenéket játszanak, és előadják a Tell Vilmos nyitányának egy groteszk, gunyoros hangszerelését.

Végül nézzük Dylan Morant, a Black Books főszereplőjét. Egy fiatal, laza ír fickóról van szó, többnyire a párkapcsolati nehézségekről beszél, az emberek közötti megnehezült interakciókról kissé kiábrándult szemszögből, összeszedetlen, szürrealisztikus megközelítésben, gyakori indulatos kitörésekkel. A külseje sokat tesz hozzá az előadáshoz, kócos haja, gyermeteg mosolya szintén valószerűtlenné teszi ezt az alakot. A sorozatban egyébként egy iszákos könyvesbolt-tulajdonos, szétesett figurája a színpadon is azt a benyomást kelti, mintha egy kicsit be lenne rúgva (bort is fogyaszt a színpadon, de valójában nem részeg).

A felsorolt 4 emberben közös, hogy műsoraikban gyakran bírálják a társadalmi berendezkedés visszásságait, a modern élet logikátlanságát, olykor a politika emberektől elidegenedett intézkedéseit. 2-3 évente írnak új műsort, addig a meglévővel lépnek fel.

És miben különbözik az általuk művelt stílus a hazai stand-uptól? Nyilvánvalóan nem lehet ugyanazt elvárni egy másik kultúra szórakoztatóitól, de a minőség hiánya nagyon is szembeötlő. A magyar fellépők saját szöveggel 10-15 percet (se) tudnak kitölteni. Ennek magyarázata lehetne, hogy a magyar piac jóval kisebb felvevő, ennyi standupos nem élne meg rajta 1-1 órás műsorral, ezért is álltak össze heti egy műsorra. Ami szerintem túl gyakori, nem csoda, hogy a szereplők főleg villamos- és kocsmaélményeiket mesélik, egy hét alatt nemigen születnek maradandó gondolatok. A műsor szereplői sokkal inkább tűnnek haknicsapatnak, akik adás után egyenlő távolságra oszlanak Magyarország térképén, és mindenhol tudnak egy kicsit fellépni. A kevés tehetségből sok azért még piacképes.

Rendkívül gyakori a berúgás dicsérete, ami talán magyar műfaji sajátosság, de azt hiszem, a szórakoztatás alja, ennél lejjebb már csak a szarós poénok vannak. Nem az a baj, hogy ilyesmi is szerepel, ez nem újdonság a komédia műfajában. Arisztophanész vígjátékaiban is gyakran viccelődnek ilyesmin, csak ott az aktuális zsarnokot is kiosztották, nem légtelen poénkodás volt a műsor.

Mindenki rúgott már be, úgyhogy a közös élmény szinte kínálja magát. Sajnos a közönség nagyon jól veszi ezeket a poénokat. A magyar társadalmat minősíti, hogy ilyen olcsón lehet szórakoztatni.

A másik itthoni alaptéma a szülőföld bemutatása a jellegzetes helyi figurákkal, ami jó előadásmóddal még szórakoztató is lehet, de a heti megjelenés kissé csonkítja a vidéki alkoholisták élvezeti értékét.

Az előadásmód nagyon is fontos része a stand-upnak, itt megint kiütközik, hogy csak látszólag ad hoc műfajról van szó. Az említett angolszász humoristák mindegyike sajátos módon adja elő szövegeit, láthatóan kialakították a színpadi figurájukat. Erre Magyarországon a mondott 10-15 perces fellépési keretben nincs igazán lehetőség, marad a sztorizgató alapállás. Nyilván mindenki így kezdi, de ebben a stílusban megmaradni a későbbi szövegek színvonalát is korlátozza. Hogy mi a közönség igénye az előadásmódról, azt remekül példázza, hogy egy pár évvel ezelőtti humorbajnokságot egy olyan srác nyert meg, akinek (igazi vagy ál) figurája egy lomha gondolkodású, enyhén fogyatékos fiú volt, két mondata között olykor egy perc is eltelt. Kevéssé vicces szövegeihez még ez az akkor népszerűnek mutatkozó maszk sem volt elég, azóta humorban nem láthattuk, csak bankreklámban.

Az angolszász és a magyar stand-up közötti legszembeötlő különbség a társadalomkritika hiánya. Ez mintha elkerülné a magyar humoristák figyelmét, de azt gyanítom, hogy szándékosan nem foglalkoznak a témával, nehogy magukra haragítsák a talán nem olyan nagy közönséget. Súlyos hiba, hiszen a mai ember értékeinek jó részét a tömegmédiából veszi, és ha kellemetlen vonásaira még a legkönnyebb műfajban sem hívják fel a figyelmet, akkor ki fogja neki megmondani, hogy bunkónak, ostobának, felvágósnak lenni ciki?

A magyar stand-up a politikával is csínján bánik, ideológiai, gazdasági szempontok nem kerülnek szóba, külsőségek, személyi jellegzetességek gyakrabban (ez talán még Hofi hatása, mármint hogy a politikával azért foglalkozni kell), de csak annyira, hogy bármelyik nézethez tartozó ember mulathasson a műsoron. Ez egyrészről meredeken pc hozzáállás, a végsőkig kiegyensúlyozott, másrészt gyáva megfutamodás a véleménynyilvánítástól a népszerűség megőrzése érdekében.

A stand-up nemzedék körülbelül 6-8 éve nőtt fel Fábry Sándor segédletével, ami nagy előrelépés volt a humor Rádiókabarés egyeduralma óta, de sajnos mindegyikükön érződik Fábry hatása mondatfűzésben, szófordulatokban, hangsúlyokban. Ez érthető, de bántja a fülemet, annál is inkább, mert Fábryt egyre kevésbé találom viccesnek.

A sok negatívum után egyértelmű (majdnem egyedüli) tehetségként emelem ki Bödőcs Tibort, aki sok tekintetben közelíti a nyugati mintákat, talán tudtán kívül.

Jó érzékkel rájött, hogy ő a legnépszerűbb, ezért ritkábban is szerepel a tévében, és amennyire meg tudom ítélni, egy kicsit távol tartja magát a többi stand-upostól reklámfellépésekben, tévén kívüli műsorokban egyaránt. Az előadásmódja nagyon is szórakoztató, konkrét paródiákba szerencsére nem megy bele, a bemutatott figurák egy-egy jellemvonását nagyon életszerűen adja elő. Bár a társadalomkritika nála is hiányzik, halvány utalásokat tesz a mélyebb összefüggésekre, sajnos az ingerküszöböt ezzel alig-ali üti át. A vidékcsendélet műsorrésze messze a legszórakoztatóbb a kínálatból, főleg az előadásmód miatt. Idővel és a tucatstand-uptól való eltávolodással talán saját estje is lesz, a tehetségébe bőven beleférne.

A magyar stand-up egyelőre magyar mocsárban fetreng, a kimagasló tehetségek hiánya ellenére is tudna jobbat produkálni, ha túllépne kocsmai színvonalán. Ehhez viszont a közönségnek is követnie kell, ami nem megy bizonyos lemorzsolódás, közönségcsere nélkül, ezt a kockázatot a kereskedelmi tévé(k) aligha vállalják fel.

Közszolgálati jellegű bejegyzés következik. A főszereplő egy nagy szálloda és egy nagy bank, a mellékszereplő egy régi barátom, aki másfél éve lépett be a szobalány-iparba.

A világ egyik legnagyobb szállodalánca (amit a Bárányok hallgatnak kórházigatgatója után nevezzünk Chiltonnak) alkalmazza a cimborámat. Magyarul a szállóda egyik/másik felsővezetőjének a sógóra csinál egy céget, aki a szobalányokat foglalkoztatja, vagyis a szerencsétlenek fizujából kipréselnek maguknak egy kis önkéntes bónuszt.

A szállodában, ahol a legcsóróbb vendégnek is 20.000 forintba fáj egy éjszaka, egy szobalány nem kevesebb, mint 200 forintot kap azért, hogy kiganézza a szobát, megküzdve a gyakran gecitől merev hímmaggal dúsan áztatott törülközőkkel és lepedőkkel. Egy százalék (drágább szobáknál 0.5, 0.1) a takarító jussa. Azt hiszem, a szállodabiznisz elég nyereséges lehet, még úgy is, hogy az alkalmazó cég kábé 2-3x ennyit kap egy szoba kitakarításáért.

Egyébként törülköző. Ha a Chiltonba mentek, ajánlom a saját törülköző használatát, ugyanis a neves cég gyakorlata szerint a fürdőszobát (igen, a klozetet is) a használt törcsikkel súrolják fel. Persze utána tisztára mossák, és az majdnem ugyanaz, mintha csak simán a mosodába küldenék, nem?

Szóval ezért a bérért 15 vagy mennyi szobát kell tisztára nyalni egy nap. Ha kevesebbet csinálsz (mert mondjuk nem kell aznap sokat kitakarítani, vagy elúszol a melóval), akkor levonnak a béredből. Ha a minimumnál 2vel többet csinálsz meg minden nap, akkor a fizud máris 80.000 forintra ugrik egy hónapban. Ellenberger ha ennél is többet kell takarítani (pl. éppen tele vannak vendéggel), akkor nincs több pénz.

Ez a Kelet-európai sweatshop, az ilyen húzásokért jönnek ide szívesen a nyugati befektetők. Egy belga vagy holland igazgató felröhög, ha 100%-os haszonról hall, de csak addig, amíg be nem mutatják neki egy tetszőleges magyarországi vállalat munkafeltételeit és fizetési számait.

Idáig a sztori tulajdonképpen szokványos, mindenkinek van ismerőse, aki hasonló körülmények közt dolgozik. Most jön a nagy bazmeg.

Egy hónapja a cég (nem a Chilton, hanem az alvállalkozója) nem fizetett időben. Az erre szánt zsé nyilván elment valamelyik tulaj nyaralására, vagy terepjárójára, esetleg az árvízkárosultak megsegítésére. Huzamosabb ordítozásra 20-ika környékén hajlandók voltak utalni. De a nagy sietségben, nehogy feljelentsék őket, lehagytak ezt-azt az átutalás megjegyzés rovatából. Például azt, hogy ők most bért utalnak. A Lótépés bankban viszont nem túl rugalmas az alkalmazotti gárda, úgyhogy a késve érkezett pénzt nyilván valami drogügylet profitjának, vagy eladott mellékvese árának nézték, ami ugye nem bér vagy fizetés. Vagy 10 embernek egy csapásra megszüntették az X-hitelét, és most kérik a pénzt havi egyenlő részletekben. Kicsit nagyobb részletekben, mint a chiltonos fizetés egyötöde. Ők se az arany szívükből voltak nyereségesek a válság közepén.

Eddig a sztori. A Chilton leszarja, hogy a szobáit mennyire megalázott rabszolgákkal nyalatják tisztára. Az alvállalkozó adóügyi okokból megszüntette a céget, de már alapított is egy újat, akivel a Chilton persze újra leszerződött. A Lótépés bank nem gyakorol kegyelmet, méltányosságot, megértést, emberi hozzáállást, ezeket nyilván a hitelszerződés apróbetűs része zárja ki.

A munkaügyi felügyelet néhány embere biztosan ingyen pihenhet pár napot a Chilton ÜberLichKing lakosztályában, azért nem tűnik fel nekik semmi.

Update 1.0: ma majdnem leütöttem az első gyalogomat! Egy 2 éves gyerekkel játszó anyukát, meg az ő anyukáját, és egy andalgó csajt próbáltam kicselezni, de a csaj betántorgott elém... Szerencsére egy töréssel megúsztuk a dolgot, és az is az én pedálom volt. Ráüvöltöttem, hogy miért a bicikliúton sétál, mire elnézést kért, de aztán észrevette, hogy közben észrevettem, milyen jó alakja van, és neki állt feljebb. A következő idiótára ráfektetem az összes kilómat. És most a bejegyzés -

Kezdő bringás vagyok, de a csoporthoz tartozással együtt járó kirekesztő eszmék már engem is átjártak, úgyhogy az előző bejegyzés stílusában és szellemiségében közzétennék pár kérést:

Kedves kismamák! A babakocsit, és a két oldaról belékapaszkodó kölköket/férjeteket szíveskedjetek a járdán sétáltatni. Elhiszem, hogy a dagadt lábatoknak jólesik a bringaút egyenletes kövezete, de a sima járda is ugyanezt az élményt nyújta csengetés és félreugrás nélkül.

Drága idióta anyukák! Ha az egyéves gyermeketekkel a bicikliút közepén játszotok, előbb-utóbb arra jár egy 120 kilós, figyelmetlen bringás, aki kivasalja a kölyköt, de legalábbis odébb pöccenti egy 10 méterrel. Ha mindenképpen ilyesmire vágytok, az autóút sokkal gyorsabb eredménnyel kecsegtet.

Kocogó sporttársaim! Úgy látszik, eddig senki nem mondta, úgyhogy rám vár a feladat, hogy kéjes örömmel közöljem: a betonon futás előbb-utóbb szétbassza a térdizületet. Nem kevésbé a járótéglán futás. Az, hogy a patak mellett húzódik egy narancs téglaösvény, amely külsejével megbabonázza a szürke aszfalttól megcsömörlött szemet, úgy látszik elfedi azt a tényt, hogy a patak mellett húzódik egy kőmentes, jól kitaposott ösvény, ahonnan pompás rálátás nyílik a téglaútra, ugyanakkor a térded nem megy rajta szarrá. És nekem se kell kerülgetnem téged, akinek annyi esze sincs, hogy a jobboldalon koccogj.

Nem hagynám ki a kerekező családokat sem, akik a normál felállás helyett (apu elöl, anyu hátul, középen kölkök) egymás mellett tekernek. Így persze a hülyegyerek ugyanígy megy majd a saját hülye gyerekeivel, és fogalma sincs, mint jelent a biztonságos libasorban. Persze ha valaki végre elkaszálja a gyerekeit hátrafordulva szemmel tartó, ide-oda imbolygó anyut, az jó lecke lesz. Sajnos nem láthatja majd mindeki.

Update 1.1: Taxisok, mercisek, terepjárósok, szevasztok! Örvendenék, ha nem a bringaútra parkolnátok a vasatokat. Ha mégis, előbb-utóbb ipari festékkel fogom a világ összes kerékpárklubjának logóját felfújni a motorházra.

A hármas vagy négyes csoportban sétálgató, bicikliutat a Váci utcával összetévesztő, vágásra érett barmoknak csak azt üzenem, eljön a nap, amikor megunom a csengőt baszkurálni, és leszegett fejjel, teljes sebességgel gurulok közéjük. Még nem tudom, hogy a döntő pillanatban egy merész ugrással a négyfős csorda hátára érkezzek, vagy a buksimmal valamelyik kényelmes gyökér lapockája és medencecsontja közötti kellemesen puhos részt célozzam be, de én komoly sérülés nélkül fogom megúszni.

A részeg faszit csak azért nem bántom, mert amikor rácsöngettem, a teljes együttműködés jegyében lezuhant az útról a hűs növényzet közé. Ha minden fent említett átveszi ezt a megoldást, én boldog leszek.

Szóval megkérek mindenkit, aki nem bicikli, vagy nem azon ül, hogy húzzon el a picsába a bringaútról. Ha a járdán kerekezünk, kurvára fel vagytok háborodva, mert veszélyes. (Egyébként nem lenne az, ha nem próbálná minden agyrokkant betölteni a járdát, és nem közepén menne, vagy cikkcakkban tántorogna.) Itt simán besétáltok a 30-al közlekedő bicók elé, mert szép az út. Inkább járjatok a polgármester nyakára, hogy szeretnének egy bringautat csak gyalogosoknak. Ez a megoldás még annál is magyarabb lenne, mint a mostani. És oda majd én is behajtok, és szétcsöngetek mindenkit.

Ha valaki nem bírja az éjszakai szórakozással járó hangokat és melléktermékeket, az húzzon el vidékre. Ott a tyúkokkal közös időbeosztásban élő népek számára a délután ötkori boltbezárás a napi társadalmi élet vége, ez után már csak a háziszilvától való bekómálással gyorsított álombazuhanás van hátra.

A 3000 fős falvakban felnövő ifjak úgy menekülnek vidékről, mint akit seggbe lőtt az ármány. Mert ott nincs semmi, ami az aktivizálódó fiatal lelket lázba hozná. Se munka, se mozi, se szórakozóhely. A városi nyuggerek meg Iszapszentpatkányfalvát akarnak csinálni a belvárosból, mert ők nem tudnak aludni. Ki nem szarja le?

Kábé 100.000 ember áhítozik rendes bicikliút-hálózatra, hogy nyugodtan eltekerhessen munkába vagy a barátaihoz anélkül, hogy leüvöltenék az útról, vagy hogy egy-egy kátyú után vissza kelljen gurulnia megkeresni a lezöttyent tökeit. Ez nincs, csend az lesz.

A budapesti városvezetés annak az egy társadalmi csoportnak a szavát hajlandó meghallani, amelyik egy fillérrel nem járul hozzá az ország üzemeltetéséhez, viszont rohadtul kényes mindenre.

Jó, nyilván nem csak a vérnyuggerek szenior honpolgárok tiltakoznak az éjjeli viháncolás ellen. A kisgyermeket nevelő családokat is biztos zavarja Ronaldka fejhangú üvöltözése hajnali háromkor arról, hogy ő mekkora istenkirály a 2 és 3/4-ed felestől, amit este tíz óta bevágott. Van megoldás. Tipli.

A külvárosokban élő fiatalok szívesen elcserélnék zöldövezeti, éjjelente hullanyugalmat árasztó lakásaikat egy belvárosira, ahonnan egy ugrás a romkocsma, meg a színház. Ez a csere megoldaná a belvárosi csendimádók gondjait. De nem mennének bele, mert az ő lakásuk többet ér.

Miért is? A lepukkant bérházak vagy a kutyaszarral dúsított utcák miatt? Esetleg a szmogban lebegő ritka fémek értéke növeli az ingatlanét? Nem, ellenben ott van a lábtörlődön az éjszakai élet, ahol leugrálhatod a hét feszültségét. A belváros nem a történelmi értéke miatt drága, hanem mert ott koncentrálódik a kultúra, amit az inaktívak nem vesznek igénybe, de azért zavarja őket. A rozzant lakásotok értékét az adja, ami ellen teljes erőből tiltakoztok.

De persze bolt se legyen nyitva este 10 és reggel 6 között, mert az alkoholisták hangosak. És hülyék is, dehogyis fognak egy plusz üveg bort venni éjjelre, tikkadtan várják majd a reggeli nyitást. Aki meg éjjel végez a melóban, és venne valami kaját, az utazzon ki érte a város peremére.

Elegem van már abból, hogy ebben az országban az idióták mindenkinek a kedvét el tudják rontani, mert képtelenek mást megtűrni maguk körül. Ahelyett, hogy a belvárosból süketszobát csinálnának, húzzanak ki az erdőbe sátrazni, ott csend van éjszaka.

És a városvezetés az utolsó napon tárgyalja a dolgot, hogy ha elfogadják, akkor pont a nyáron szopjon a fiatal, majd ősszel megdumálják az ellenvetését.

Én azt mondom: basszunk ki velünk. A kocsmatulajok költözzenek ki valamelyik külvárosba, és építsenek egy olyan negyedet, ahol lehet hangoskodni éjszaka. Már csak egy buszjárat kell, és minden fiatal hülyegyerek ott fogja inni a szódás szeszt. A sok vájtfülű meg ülhet az elértéktelenedő, de csendes kis lakásában egy elhanyagolt és döglött városrész közepén.

Pályája elején még Zób Kati néven volt az Egészséges erotika jelmeztervezője.

Az Ecopoly rosszemlékű műsorában Zoób Katinak keresztelt magyar üzletasszonyt alakított, azaz nem akart befektetni, mert félt a kockázattól. Egy birkalegelő üzemeltetésébe azért beszállt, az ötletért és a munkáért az ötletgazda/pásztor havi 60.000 forintos fizetést kért... kissé megkésve, de gratulálunk a hazárd vállalkozóknak, ennél még a párnacihába rejtett pénz is nagyobb rizikóval jár.

Zób Kati mára neves divattervező lett, és boltjának körúti portálján az eurokompatibilis Katti Zoób (nem elírás) márkanév látható.

Az olvasottság növelése érdekében egyfordulós pályázatot hirdetünk a ruhatervező következő fedőnevének megalkotására. A jelenlegi verzióhoz képest legalább egy betű/írásjel bővületet kérünk, ritka karakterektől vagy szimbólumoktól sem zárkózunk el. A pályázatokat kommentelve kérjük beküldeni.

A csoda folyamatában vannak felcsillanó pillanatok, amikor látjuk: most történik valami. Például a kórházakban. Figyeljünk csak:

...ha a beteg rendezett környezetben van, és tudja, mi fog vele történni, másként viselkedik. Itt egyetlen ajtón sincs „ne kopogj” tábla, a nyitott pult mögött mindig van valaki, aki, ha szükséges, megmondja, hogy még mennyit és mire kell várakozni. A személyzet alapos képzést kapott arról, hogyan kell „jó szóval” leszerelni a türelmetlenkedő beteget. A „tétlen percek” elütését segíti a váróban fölszerelt televízió, de van büféautomata, aprópénzváltó is. Sőt – egy adományozónak köszönhetően – ásványvizet vagy szörpöt is ingyen kaphatnak a várakozni kényszerülők. (NOL cikk)

Gratulálunk! A magyar egészségügy 200 év alatt (külföldi példák alapján) rájött, hogy az ólba terelt disznókként kezelt betegek idegesek, agresszívek lesznek, olykor még pofán is vágják az orvost.

Az ionmeghajtású űrhajók kortárs fejlesztéseként bevezetik a tájékoztatást, a várótermi tévét és a büféautomatát. Külön megemlékeznék a kopogást tiltók táblák megszüntetéséről, amiket úgy kell nézni várakozás közben, hogy orvosok, nővérek és beteglátogatók hada sétál be a rendelőbe vagy kezelőbe egy kis beszélgetésre.

Kiemelten köszönöm összes magyar polgártársam nevében az adományozónak, hogy Uganda, Szomália, valamint a mongol sztyeppék után már egy magyarországi kórházban is elérhetővé válik az ivóvíz.

Az állami szervezéstől nem lehet sokat várni. Hogy idáig csak mostanra jutottunk el, az köszönhető a magyar orvosok fennsőbbrendűségi érzésének, akik a várakozó betegeket csak a fejpénz szükséges tartozékaiként kezelték.

A betegek megalázására még számos lehetőség marad, és kiemelném, hogy a fenti opciók egyelőre csak a Szent Imre Kórházban elérhetőek. A többi helyen maradnak a táblák, a fontoskodó nővérek, a flegma orvosok, és minden, ami azt az érzetet kelti egy betegben, hogy ha két kávé között időt szakítanak arra, hogy megvizsgálják, akkor érezze magát megtisztelve. Talán a pofonok és üvöltözések kifinomult érvrendszere ezekre a helyekre is olyan elviselhető környezetet varázsol, ami a mai Magyarországon az egészségügy intézményein kívül bárhol elérhető.

Egy óra Makovecz-cel, hát, nem egy stand-up, de ha már idekapcsoltam. A háttérjobboldal nagy alakja mesél, a riporter áhítattal hallgatja, időnként emlékezteti, hogy melyik sztorit kéne még elmondani.

A jobbos tekintélytisztelet még nem jutott el a szellemi érettségnek arra a fokára, hogy mindenkit a saját szakmájában tiszteljen. Kedvelik Papp "szívsebész" Lajos turáni homályba burkolt ősvallás-mániáját, Fábry vulgárgyermeteg poltikai elmélkedéseit. Hogy egy szakmájában kiváló ember akár síkhülye is lehet bármi más témában, nem eretnek gondolat a jobboldalon - fel se merül. Aki jó valamiben, az mindenben az.

Ennek szellemében osztja az észt Makovecz, komoran, nekifeszülve a mára csak képzeletében létező kádári korlátoknak. El nem mosolyodna egy gyurcsány-nekrológért, szigorúan néz a valóság szemei közé. A jókedv nem polgári dolog.

Makovecz természetesen nem az építészet szépségeiről beszél, hanem arról, hogy a magyar emberben van "valami", ami kiemeli őt e vak csillag egyéb emberszabású lakói közül. Megkapó, ahogy elbeszélésében a német mérnök döbbenten tapasztalja, hogy a magyar építőmunkásnak nem kell tervrajz, az csak összefogja a két gerendát, belehúz egyet az ácsceruzával, és kész a ház. Na, mi ilyet is tudunk.

Hogy ennek fényében miért van szükség Makoveczekre, és miért nem rajzol mindenki könnyen építhető csodapalotákat, rejtély. Pedig mi lehetnénk az emberiség outsource építészirodája. Ugyancsak érthetetlen, hogy ilyen elemi erejű, még az ősidőkből örökölt, villámló tehetséggel miért volt Magyarország majdnem mindig Európa legelmaradottabb országa. A két igazi kivétel Mátyás király kora, és a Széchenyi után következő, elég hosszú időszak. Ja, hogy mindkét alkalommal külföldről hoztunk ötleteket és mestereket? Azt sem ártana átgondolni, hogy egy ilyen fasza nemzet miért élt annyit idegen uralom alatt.

Az építészről szóló műsor egyetlen építészeti témájú blokkját külföldi tanítványa szolgáltatja, akitől megtudjuk, hogy a Mester nem csak a magyar történelem sorscsapásainak okait értelmezi, vagy a transzcendens magyar esszenciát pozicionálja ebben az Istentől elrugaszkodott kapitalista s egyben kommunista világban, de házakat is tud tervezni. Az "organikus építészet" kifejezés is ebben a bejátszásban hangzik el először és utoljára.

De hogy Makovecz ne csak arról beszéljen, amihez nem ért: hosszan taglalják a műsorban az el nem készült Felső-kriszinavárosi templomot, Makovecz nagy fájdalmát. A területen, ahová tervezték, a szocializmus inkább diszkót építtetett, ami Makovecznél egyenlő a bordélyházzal - ez a megállapítás csak tovább árnyalja az építész életigenlő, napsugaras személyiségének képét. Az egyébként lenyűgöző tervek sokkal inkább egy ősmagyar Reichstagot idéznek, mint Isten házát, de tény, hogy faszán néz ki. A WOW bármikor megvenné Lich King Headquarternek Citadellnek.

Hamvas pietistának nevezi azokat, akik az egész üdvtörténetből a szenvedést helyezik a középpontba, és inkább másokat fosztanának meg a felszabadult élettől, minthogy maguknak ki kelljen tárulkozniuk. Makovecz összevont szemöldökkel meséli, hogy milyen jót nevettek a feleségével, amikor összetalálkoztak egy hajdan kitelepített svábbal, aki évente visszajár szülőföldjére, mert szereti. Az építészen látszik, hogy értelmével felfogja a szeretet fogalmát, be is építi a magasztos és fenséges fogalmakkal telezsúfolt világképébe, de átélni nem tudja.

Egy makoveczi templomban az épület ragyog, a pap mennydörögve szónokol, a hívők felmeredő karszőrrel bámulják a színjátékot, mise után pedig ugyanúgy szarnak egymás fejére.

A templom a Fidesz segedelmével talán most megépülhet. Dísze lesz Budapestnek, ez biztos. Más kérdés, hogy Magyarországnak csakugyan egy újabb templom hiányzik-e a boldogsághoz. Makovecz nyilván azt akar építeni, mert abban találja a keresztény lét csúcspontját. Én inkább egy dizájnos hajléktalanszállót javasolnék neki, az talán közelebb vinné őt és másokat a krisztusi elvekhez. Makovecz és a hozzá hasonlók a keresztényi szeretetet a kereszténység szeretetére cserélik fel.

A következő műsorban Jókai Anna vall a keresztény szervtranszplantációról, felkészül Széles Gábor nem-asztrofizikus.

Csak a Hírtévé lehet olyan gáz, hogy a nézettség növelése érdekében a műsorvezetőt parasztnak öltöztetik.

 A magyarabbik oldal tagjai nagyon szeretik a vidékromantikát, onnan jönnek az igazi ételek, a tökös, de azért jóravaló emberek, egyetemet minden zsákfaluba!

Azon, hogy Borbás Marcsi hogyan süllyed egyre lejjebb a jobboldali szórakoztatás patetizmusába, nem érdemes siránkozni, mindenki ott boldogul, ahol tud. Filipet is kiröhögték volna zenetévés barátai pinaszőr-bajszáért, de a visszafogott, konzervatív beszélgetésekhez ez olyan petőfis, jól mutat a könnyektől remegő hangú, a 2millió óta kissé zárójelbe tett konfkatonán.

Azért mégis gáz lenne felvilágosult embereknek a szellemi kincseket két meredező nagytemplomtorony közé ékelt menyecskével eladni. Még szerencse, hogy a Hírtévé nézői nem azok. Aki végiggondolja, hogy a paraszti intellektus (!) mennyit is adott hozzá hazánk nagyságához, a földön fetrengve végzi nevetőgörccsel. Már a dédanyám is megmondta, be kell áztatni... A hadronütköztető is ebből a tudásból épült. Ami a népi természetőrző mozgalmak eredményeit illeti... megőrizték maguknak.

A civilizáció azért hozta létre a felsőoktatás intézményét, hogy ne a nagymutter sifonérjából kelljen előrángatni a hülyeséget, mert abból max annyi jön ki, hogy dinnyére ne igyál vizet. A természet megőrzése jellegzetesen városi kezdeményezés, mert ott gyűlt össze elég észtulajdonos. Miért? Mert a falu az alkoholizmus, a vérfertőzés és a begyöpösödött gondolatok melegágya. Semmiképpen nem a fejlődésé, az új megalkotásáé.

És hogy ez a műsor kiknek szól majd? Azoknak, akik a három pontot is trikolórban írják, mert az úgy magyarabb. Vissza is veszek az indulatomból. Az ilyen embernek bőven elég, amit ebben az izgalomban hallani lehet majd. BM majd a vidék szemszögéből magyarázza az ősi bölcsesség ma is érvényes törvényeit, ezen elmereng a jobbos anyuka bocskaivasalás közben.

Remélhetőleg szóba kerül a fenntartható fejlődés, a szén-dioxid csökkentésének szükségessége, az olvadó sarki jégsapkák, mert kíváncsi vagyok, az ősök mit mondtak erről. Talán ezekre a kérdésekre behívják Vizi. E. Szilvesztert, aki csak kicsit szakértő, de azért az ő emberük. Majd százszorszépet tűznek a fülébe.

A miskolci rendőrkapitány borította ki a régóta túlcsorduló bilit. Általános felháborodás: a cigányok között vannak bűnözők?

Ezt eddig is tudta mindenki. Még azok is, akik éjt nappallá téve próbálják letagadni. Akárkivel beszélsz személyesen, mind tudja, elismeri, viccelődik és bosszankodik rajta, hogy igen, a cigányok között sok a bűnöző. Nyilvánosan ilyet nem szabad mondani, mert megkülönböztetés. Pásztor Albert azt monda ki, amit úgyis tud mindenki. De akkor miért háborodtak fel ennyien?

Magyarországon a romák jogainak védelmezői valahogy úgy látják a helyzetet, hogy a cigányokat ok nélkül, pusztán a bőrük színe alapján utálják, és ez az utálat távolítja el őket minden olyan helyről, ahol ki tudnának kapaszkodni a szegénységből. Ez még részben sem igaz. A cigányokat csakugyan utálják itthon - én legalábbis még nem találkoztam olyan emberrel, akinek ne lett volna róluk egy-két rossz szava - de olyannal se, akinek ne lett volna velük kapcsolatban egy-két rossz élménye.

A magyarok előítéletesek, ennél igazabbat Szíjártó Péter se mondhatna. Az is közhelyes, hogy minden előítélet mélyén meglapul az igazság egy aprócska szelete. De az emberekről csak úgy lehet levetkőztetni az előítéleteket, ha bebizonyítjuk: tévednek. Hogy amit hisznek, az nem úgy van. És ehhez nem elég annyit mondani, hogy a cigányok közül se mindenki bűnöző, mert ezt még a kurucinfó is elismeri.

De hogyan lehetne ilyesmit állítani a cigányokról, akikről naponta születik hír, és nem pozitív hangvételű. Uzsora. Nemi erőszak. Lincselés. Színesfémlopás. Gyilkosság. Rablás. Szenny és mocsok. Bokoralászarás. Nem most találtam ki, az elmúlt egy év hírei. És a magyar lakosság nem csak ezekről hall, mert ezt akár a szélsőjobboldali újságírók is kiszophatták az ujjukból. De ha a lakosság sétál Budapesten, okvetlenül belebotlik cigány hajléktalanba, paprika- és borotvapengeárusba, testközelből cigit ajánló kereskedőbe. Ha meg felszáll a buszra, láthatja, hogy a cigányok a busz padlójára köpnek. Szotyolát, tökmagot, vagy tisztán csak nyálat. A napi tapasztalat bizonyítja, hogy az előítéletek pontosak, és az jár a legjobban, aki távol tartja magát a cigányoktól.

Egy országnak van gondja a kisebbségével, akiket nem hívattunk ide, csak úgy beköltöztek. Semmi baj, mi se meghívóval érkeztünk, de akkor legalább népi szokásaink egy részét vegyék át. Úgy, mint: heti 3-4 fürdés, munka, gyereknevelés. Ezt mondja az adófizető kispolgár. És mit mond az, akinek hivatása, hogy a cigányokat felzárkóztassa az európai kultúrához? Azt mondja, legyünk türelemmel, majd egyszer, maguktól rájönnek, hogy lehet másként is. Majd kijönnek az erdőből, és beíratják a gyerekeiket az iskolába, de addig se zaklassuk őket elvárásokkal, mert az csak megnehezíti a dolgot. Ha lehántjuk az emberi jogi csomagolást a javaslataikról, az derül ki, hogy pénzzel megvesztegethetjük a cigányokat a békés együttélésért. Ha elég pénzt kapnak, akkor nem fognak lopni-rabolni.

Ez még mindig nem lenne baj, hiszen egy alapítvány embere azt mond, amit akar. De az állam ezzel tökéletesen egyetért. Küzd a szegregáció ellen, mert az mégse járja, hogy csak cigányok legyenek egy osztályban, de nem törődik azzal, hogy hányan járhatnának még (akár egy ilyen egyszínű osztályba), ha a szüleik bevinnék őket. Telepfelszámolásokat pénzel, de arra nem költ, hogy elmagyarázza az ott lakóknak: ez a hely miattad lett ilyen, és az új lakásod is ilyen lesz, ha nem törődsz vele. Egy átlagcigány helyébe képzelve magamat az állami üzenet világos:  majd mi adunk lakást, segélyt, a gyerekeidről is gondoskodunk, ha netán túl sok születik. Épp csak az ígéretek ellenoldala hiányzik, a cserébe. Cserébe legyél tiszta, tanulj, neveld a gyerekeidet, legyél jóban a szomszéddal, és dolgozz. Ha nem kapsz munkát, legalább répát meg krumplit ültess, vagy ülj be a munkaügy valamelyik tanfolyamára. Ezt nem mondja az állam, mert akkor úgy tűnne, hogy a cigányokat akaratuk ellenére próbálja rákényszeríteni valamire. Pedig ez lenne a célravezető.

És ennek a politikának köszönhetően gyorsuló ütemben érik a cigány-magyar ellentét fájdalmas robbanása. Mert ahogy a cigányoktól sem lehet elvárni, hogy bármit is tegyenek, ha mindent ingyen kapnak, a magyarok sem fogják örökké tűrni, hogy egy mindinkább kellemetlen nép élősködjön rajtuk. Az állam és az álságos jogvédők szívélyes mozdulattal gurítják a szélsőjobboldal lába elé a bársonyszőnyeget, ami a társadalmi elfogadottsághoz, aztán pedig a hatalomhoz vezet.

Pásztor úr nyilatkozata talán elindított valamit, komolyabb helyeken talán elkezdenek a lényegről beszélni. Arról, hogy a cigányok között igenis magas a bűnözők aránya, és hogy ezen változtatni kéne. Arról, hogy a cigányok viselkedése sokszor botrányos, és hogy ezen is változtatni kéne. Arról, hogy a több száz év alatt, amióta itt laknak, mi már többször megfizettük a cigányok felzárkóztatásának költségeit. Csak cserébe nem kaptunk semmit.

Sok-sok év gyötrelem után végre különköltöztem. Nem ment könnyen, főleg azt nehéz elfogadni, hogy ezentúl, ha kikiáltok, hogy "Mi a kaja?", akkor max én fogok válaszolni, és akkor is azt, hogy "Miért, főztél valamit?".

Megvettem az új, csúcsszuper (oké, közepes fölé) kategóriájú ágyamat matraccal, ami akkora, hogy akár focizni is lehetne rajta, és olyan jól bevállaltam a dolgot, hogy ha nincs a barátnőm apja, akkor még mindig azt szerelem. Ha egyáltalán haza tudom hozni. Én aki, egyfolytában az autók ellen tépem a számat, nagyon is kényelmesen tudok hátradőlni a hátsó ülésen, és egészen királyi mozdulattal, mondhatni egy gyakorlott autós hanyag eleganciájával nyúlok ki az ablakon, hogy fogjam a matracot, amit nem tudtunk eléggé odaszíjazni.

Szóval tartottam a dologtól, de aztán rájöttem, hogy nem olyan nehéz. Csak el kell menni dolgozni, és befizetni a csekkeket. Meg kaját vásárolni. Meg kitalálni, mit főzzek. Meg főzni. Meg takarítani. Meg mosogatni. Meg sziloplaszttal betömködni az ajtó és ablakkeretek lékeit, hogy éjjel ne bolonduljak meg a huzat füttykoncertjétől. Meg veszekedni a közös képviselővel, hogy miért olyankor jönnek leolvasni a vízórát, amikor dolgozom, és ha nem olyankor jönnek, akkor miért nem jönnek? És beszólni az alkoholista szomszédnak, hogy reggel kilenckor ne az én ajtóm előtt beszélgessen a másik alkoholista szomszéddal, mert úgy nem tudok a barátnőmre koncentrálni.

Tehát egészen könnyű és élvezetes dologról van szó, a magamfajta fickó a kisujjából kirázza. Valamikor úgy gondoltam, nem költözök el anyámtól, amíg nem lesz feleségem, de egyszer ezt elmeséltem egy lánynak, akivel talán lett is volna valami, ha nem mesélem el. Megvetően végigmért, és halvány, undorodó hangon azt kérdezte: anyukáddal laksz? A csikket nem tapossák olyan mélyre a falusi kannásborkimérés döngölt padlóján, mint engem ezzel a mondattal. Később megtudtam, hogy ez az önállóságot kedvelő lány is tud élni: esténként kever magának egy koktélt, és befekszik az ágyba Szex és New Yorkot nézni. Ez segített az eset feldolgozásában.